Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Ittzés Mihály: Poeta doctus in musica (bárdos Lajos centenáriumára)
rozni, úgy talán Bárdos karművészetének koloritját is. De ahogy az élet színeinek leírásához a szivárvány hét színének felsorolása kevés, hozzátéve még a feketét és az összességet, a fehéret is, úgy Bárdos témáinak sokféleségét is szinte lehetetlen meghatározni. Meghaladná e dolgozat szűkre szabott kereteit, ha részletesebben tárgyalni akarnánk Bárdos Lajos népdalokon alapuló karműveit is. Természetesen említetlenül sem hagyhatjuk ezt az önmagában is majdhogy életműnyi mennyiséget. Lényegre szűrtebben aligha tudnánk összefoglalni e sokrétű kérdést, mint ahogy azt Kroó György tette az 1945 utáni magyar zeneszerzést áttekintő-értékelő könyvében. Idézzük a „Kodály-iskola” szerepével, erényeivel és korlátáival foglalkozó részből a tárgyunkhoz illő mondatokat: „Az a cappella stílusban feldolgozóként is Bárdos Lajos neve a legelső” - állapította meg Kroó. „1953-as Kossuth-szvitje, két Népdalrapszó- diája, az ideális hangzás és énekelhetőség mellett a feldolgozás virtuozitásával, szellemességével, gyakran egy láthatatlan zenekart is megjelenítő háttér-koloritjával, a dalok csoportosításában megnyilvánuló fantáziájával és dramaturgiai érzékével, elevenségével hat. Bárdos a népdallal mindig az élet egy darabját, hangulatát idézi fel.” - összegezte véleményét a tanulmány írója. Ehhez legfeljebb néhány címet, például a Kroó által tárgyalt időszak előtt, 1941-ben keletkezett Magos a rutafa című három tételes nőikari ciklust és a Széles a Duna című két-dalos darabot (1936-37) kell hozzátennünk. Továbblépésünk vezérfonalául is vegyük kölcsön Kroó György megállapítását: „Bárdos Lajos személyében támadt folytatója annak a kodályi a cappella kórusköltészetnek, amelyhez hasonlót a XVI. század óta nem ismert Európa. A Nyúl éneke Jankovich, (1944) A Földhez Kölcsey (1951), és az Éji órán [későbbi címén: Hajnali dal] (1956) Móra szövegére ezekben az években is nemzetközi rangot adott a magyar kórusirodalomnak. ” A Kroó György által említett három megzenésítés három különböző színét, dimenzióját képviseli Bárdos Lajos költői világának. Igen, az övé ez a világ, hisz azonosul a kiválasztott, kölcsönzött versekkel a zeneszerző, akár keresi őket a benne élő érzések, gondolatok megfogalmazására, akár a vers „szólítja meg”, megzenésítésre „ajánlkozván”, sőt, ha külső indíttatású, megrendelésre készült darabról van is szó. Jankovich Ferenc versét a költő 1937-es A viharhoz című kötetéből választotta a zeneszerző. A partitúra végére nyomtatott megjegyzés tanúsága szerint 1944-ben komponálta. Magában álló remeke a zeneköltőnek. Az önmagában is félelmetes képes költői beszédet Bárdos zenéje még döbbenetesebbé fokozza a kettős kórus és az ütőhangszerek hangjaival: Nyugtalanság helye vackainkban, csontjaink veleje mint a higany. Lapulunk, inálunk, de holnap meghalunk mindannyian. [...] És a végső, nem isteni fennség s hatalom kiszabta, hanem emberi gonoszság miatti ítélet előérzete: holnap halálunkra nagy zene kél: ránk dördül száz puska, fut, aki él - bőrünket lenyúzva, akasztóra húzva lengeti a szél... 83
