Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Pünkösti Árpád: Menekülés Rajk árnya elől (Péter Gábor perei a nyomok eltüntetésére)
A tábornok e nélkül is kinyilvánította: mindig ellenezte, hogy az ÁVH „érdekkörön kívül eső” anyagi ügyeket intézzen. A letartóztatott ÁVH vezetők 1957-es bűnlajstromán is szerepel, hogy az így, vagy úgy szerzett villákban „magukhoz vettek” pár hanglemezt, sílécet, táskaírógépet stb. A hírhedt verőcsoport vezetője, Princz Gyula azt vallotta, hogy 1949-ig rendszeresen kaptak ruhaneműket, bútorokat a „rászorult ÁVH-dolgozók” a „disszidálásból visszamaradt ingóságokból”. Péter Gábor szerető-titkárnőjének, Pataki Ferencnének kiutaltatott - „csak úgy, mint más ÁVH-alkalmazottnak” - egy kétszobás lakást, aztán engedélyezte, hogy a hétvégét egy Normafa utcai villában töltse. Üresen állt: „Pénzbe nem került.” Mivel titkárnője „a legbizalmasabb dolgokat vezeti”, az államnak megéri, hogy szombatvasárnaponként ne kerüljön idegen társaságba. Ám Patakiné kifogásolta, hogy a konspirativ lakáson nincs az utcára ablak, mire nyittattak. Aztán a villát állítólag át kellett adni Rákosi Mátyás sógornőjének. Csakhogy időközben Patakinénak annyira megtetszett, hogy a Mártonhegyi úton fel kellett húzni a másolatát, úgy, ha hazamegy, „ne vegye észre, hogy egy másik villába került”. Péter: „Patakiné nemcsak a titkárnőm volt, ő az illegalitásban is három évig mellettem dolgozott. Patakinénál soha nem voltam a lakásában, sőt a villájában sem.” A vádirat szerint Patakiné Péter Gábor személyes szolgálatán kívül semmiféle érdemleges munkát nem végzett. „Nagyfokú primitívsége az egyetlen enyhítő körülmény.” A sértő minősítés ellenére elkoboztak tőle három vagy négy „aranynak látszó” karórát, de még kereszttel ékesített nyakláncot is. Központi helyet foglalt el a vádiratban a „banda” szadizmusa, embertelensége. A verés alkalmazását népellenes bűntettnek minősítették, a Szűcs testvérek agyonve- rését, halált okozó súlyos testi sértésnek. Szálasit ne üssék Az első ítélet szerint Péter Gábort már 1945-ben „felszólították a verések megszüntetésére”. 1957-ben viszont azt vallotta, hogy „Rákosi Mátyás már 1945-ben nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy az ellenséget gyűlölni kell és emlékeztetett, hogy a Horthy-rendszerben velünk, kommunistákkal szemben milyen durva, kegyetlen kényszert alkalmaztak.” Princz Gyula szerint „kezdettől fogva rendszeres volt az őrizetesek verése és bántalmazása. Ebben mindenki részt vett és azt úgy végezték, hogy annak még halálos áldozatai is lettek”. 1945-ben sem általában a verések ellen volt kifogás, csupán Gerő figyelmeztette őket, hogy „Szálasiékat ne bántalmazzák”, mert az amerikaiak nem fogják kiadni a többi háborús bűnöst. A kulákok verésére 1946-47-ben szerveztette meg Rákosi Mátyás Péter Gáborral, a Réh Lajos vezette, 25 fős verőcsoportot. Péter azt állította, hogy Réh egypéldányos - feltehetően a „zsíros parasztok” verését részletező - jelentését minden esetben Rákosinak továbbította. 1949 tavaszán Rákosi Mátyás javaslatára - közvetlenül Farkas utasítására - felállították a második verőcsoportot. A vezetőjük Princz Gyula. „Engem csak arra a célra vettek igénybe, hogy egyes őrizeteseket parancsra megverjek.” A politikai rendőrségen immár száz embernek az volt a munkája, hogy helybenhagyja, akire rámutattak benn - vagy kinn. Noha a titkos berkekben Princz neve híresült el, Péter szerint a Réh-csoport volt a durvább. Csak néven nevezni nem lehetett a dolgot. Rákosi Mátyás azt ajánlotta, hogy „bántalmazás helyett kezelés” kerüljön a jelentésekbe. A Réh-csoport ezt a kifejezést használta. Társai (pl. Károlyi) úgy említették, hogy „foglalkoztam” Rajkkal, Mód Péterrel stb. Bár Péter Gábor azt állítja, hogy a cégnél nem volt rendszeres a „bántalmazás”, 1951-ben mégis betiltotta. Ázt állítja, hogy erre napiparancsot adott ki. Nem említette, hogy a verőcsoportokkal mi lett, 77
