Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Sándor Iván: A (másképpen) folytatható szembenézés
Sándor Iván: A (másképpen) folytatható szembenézés Negyvennyolc képe számomra négy réteg egymásra montírozódása. A diákévek panorámája: erős színekkel a Nemzeti Múzeum lépcsősora, a Pilvax asztalai, Táncsics kiszabadítása, a segesvári fahíd, az aradi bitósor. A futár című regényemen dolgozva olvastam el Horváth Mihály és Thim József munkáit, Cetz János naplóját, Csutak Kálmán feljegyzéseit, Vukovich Sebő memoárját, Leiningen Károly leveleit. A panorámában kirajzolódtak a részletek, a különböző emlékekben felidézett kavargás, az egy táboron belüliek ellentéteid kibékíthetetlenségek, a lehetetlenülések. Amikor később újra átrágtam magam néhány olyan könyvön, amit fia- talabban elég figyelmetlenül olvastam el, további árnyalatokat kapott a kép. Széchenyi Naplója, Kemény Forradalom utánja, Kossuth angliai beszédei, Jósika levelezése. Megjelentek a lélek-enteriőrök, a meghasonlások, a vádak és az önvádak, sehol nem homályosítva azért el negyvennyolc életre szóló vállalását. A negyedik réteget a száz évvel későbbi, ötvenhatos forradalom tapasztalata és utóélete segített felhordani. Miképpen robban ki egy forradalom, milyenek a hétköznapjai, a lobogása, a kilátástalansága, a bukása, az utóélete, előbb a terror, aztán az elhallgatás éveiben; milyen később az egykori résztvevők elégtétele-elégtételnélkülisége, egymással való szembefordulása, milyen a tényőrzés, vagy a hamis retorika, akkor, amikor már szabadon vállalható a múlt, amikor már lehetséges akár nemzeti érdeknek felstilizált önérdek szerint is kisajátítani. Negyvennyolc szimbolikájában annyi hagyomány kavarog, hogy, mint a televízió-néző a neki tetsző csatornára, bárki arra kapcsolhat rá, amelyikre éppen kíván. A tapasztalataim is igazolták azt, amit a negyvennyolcat átélt visszaemlékezők, és századunk elejének-közepének méltó szellemei elmondtak: minden korszak a maga törekvései és érdekei szerint alakította ki a negyvennyolc-képét. Diákkoromban a március 15-i ünnepségek egybecsúsztak a mindennapos fohászdarálással: a déh harangszónál vigyázzállásban kellett az új márciusi hősökre emlékezni, hiszen - úgymond — „ismét harcol a magyar, az önvédelem adta kezébe a fegyvert és ő bátran elfogadta”; így szavaltunk a határokat a határoktól ezer kilométerre védőkért. 1948-ban büszkén tűztem fel a centenáriumi jelvényt, fogalmam sem volt róla, milyen erők kezdték kisajátítani a negyvennyolcas eszmét. Arra is jól emlékszem, milyen formálódó közhangulatot fejezett ki harminc évvel később a megzenésített „Európa csendes...”; azt sem nehéz elképzelni, hogy amikor ezek a sorok megjelennek, a százötvenéves évfordulón, megszólal mondjuk Göncz Árpád is, és mondjuk G. Nagyné Maczó Ágnes is. Negyvennyolc ma elmondja, hogy a forradalmak kirobbanása nem kom- binatív erők, célok, értelmek összegeződése, hanem kontrollálhatatlan folyamatok forráspontja; elmondja, hogy a kisnépek számára az időleges sikerek is a bukás, a sírok felé mutatnak, de még az erővel rendelkező nagyobbak számára is, mert nincs olyan győztes forradalom, amely ne pusztítaná el a saját megteremtőit, hogy az eredményeket, majd a soron következő nemzedékek kaszírozzák be, (a Francia forradalom a történészek szerint száz évig 73
