Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Sándor Iván: A (másképpen) folytatható szembenézés
tartott); elmondja, hogy a kezdeteket követő eufória után mindennaposak az összetartozók érdekharcai, meghasonlásai, árulásai; és azt is elmondja, hogy mindezek ellenére a forradalmak, a szabadságharcok, a nemzet történetének fundamentumába, kikezdhettlen tradíciójába épülnek be. Lappang a forradalmakban egy kibékíthetetlen ellentmondás. Nincs olyan tömegmozgás, amely ne kívánna a béklyókból való önfelszabadítás heroizmusán túl választ az „És mi jön majd utána?....” kérdésre is, ne kívánna jövőképet akár a győzelem, akár a vereség sanszát figyelembe véve. A feloldhatatlan ellentmondás az, hogy ágyúdörgésben a tér-, az élet-, a csatanyerés taktikája, és nem az államszervezés (szellemi-organizációs) stratégiája az irányadó. A forradalom a sakktáblát lesöpri, de más kérdés az „utáni” játszma figuráinak felállítása. A forradalmak csodája, hogy mégis üzenni tudnak. Mind a két magyar forradalom elévülhetetlen, cáfolhatatlan üzenete az, hogy a leverésük után hosszabb távon nem folytathatta ott a hatalom, ahol abbahagyta. Mit gondolok a szabadságharc mához szóló üzenetének? Az önismeretet, amely a negyvennyolc-képem négy (mások számára ki tudja hány) rétegének összege lehetne. Azért nehéz erről beszélni, mert az ajánlható önismeret egész korszakunk átfogó jellegzetessége kellene legyen ahhoz, hogy negyvennyolcról szólva is érvényesüljön, vagyis, hogy magával a századvégünk kérdéseivel szembenéző mentalitás legyen. Ettől távol vagyunk. Habár nemcsak mi magyarok. A történelemszemléletek, a közgondolkozás sok mindennel rendelkezik, higgadt önszembenézéssel alig. Nemrégiben olvastam Földényi F. László töprengő és bátor írását arról, hogy milyen hamisságot érez ma, a második világháború utáni heves, látszatra radikális (nyugatnémet önszembenézésben. Földényi nyugalmasságában is megrendítő esszéjével egyidőben olvastam Csejtei Dezső és Juhász Anikó meditációját arról, hogy az amerikaiaktól a tengerentúlon elszenvedett 1898-as megalázó spanyol vereség az országot egyszerre rádöbbentette a világban elfoglalt reális helyére. A tarthatatlan, hivalkodó image mögött kirajzolódott, hogy Spanyolország nem más, mint egy praemodern ország valahol Európa peremén, ami aztán az önszembenézés olyan elementáris igényét teremtette meg, melynek reprezentánsa a filológiában Menéndez Pidal, a filozófiában Ortega y Gasset, a festészetben Picaso, Miro, Gris, Dali, a zenében de Falla, az építészetben Gaudí lett, akiknek az életműve válasz 1898 kihívására. Volt nálunk is valami hasonló Arany Nagyidai cigányokjával, Keménynyel, Eötvössel, Szalay Lászlóval, Treforttal, egy hullámmal Adyig, a fiatal Bartókig. Ezen a századvégen nekünk kellene ezt folytatni (?), újrakezdeni (?), abból a mélységből, ahol az önszembenézés az érett Bartókkal, Babitsosai, Bibóval, Pilinszkyvel megszakadt. Valami átfogóról gondolkozom, ami egész korszakunk mentalitásából hiányzik. Kevés az esély az ilyen szellemiség érvényesülésére, de legalább a negyvennyolc-kép részleteit kellene hitelesebbé tenni a fiatal nemzedékek számára. Ne legyen diák, aki nem tudja, hogy Görgey áruló sem volt, miközben Világos sem az ő kizárólagos „gyermeke”, hiszen a fegyverletételről a forradalmi minisztertanács rendelkezett; az is legyen köztudott, hogy Széchenyi „legnagyobb magyarságát” nem kisebbíti a forradalom vérzivatarától való irtózása, hogy a magyar szabadság- harc aradi mártírjainak több mint a fele nem tudott magyarul, hogy a magyar zsidók negyvenkilenc augusztusi elkésett, s ezért már érvényesíthetet74
