Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám - Orosz László: Az önelvű irodalomtörténész (Horváth János emlékére)

ka képviselőjének tartotta; lírai szerepjátszást is kimutatott Petőfi költészetében, s ezzel — mondták, írták - kétségbe vonta őszinteségét, forradalmiságát; középkori irodalmunk történetéből kirekesztette a szóbeli előzményeket, s így túlsúlyra juttatta a vallási tartalmú műveket. Nem válaszolt ezekre a támadásokra. Még 1948-ban nyugdíjba ment.

Azokkal azonban vitatkozott, akikkel a magyar verselés, ritmika terén nem tudott egyetérteni. Öt verstani műve (Magyar ritmus, jövevény versidom, 1922; A középkori magyar vers ritmusa, 1928; A magyar vers, 1948; Rendszeres magyar verstan, 1951; Vitás verstani kérdések, 1955) különféle spekulatív elméletekkel szemben a közösségi (nemzeti) ritmikai tapasztalat, az ösztönös ritmusérzék alapján áll. Arany János és Arany László verstani nézeteit újítja fel és fejleszti tovább. Nem volt hajlandó megbarátkozni a nyelv rongálóival sem: megrótta a nyelv elleni vétségeket a Nyugat egyes íróinak a műveiben még az első háború előtt, 1937-ben pedig tanulságos, helyenként csípősen szellemes tanévnyitó előadást tartott Egyetemi hallgatók magyar irodalomtörténeti dolgozatairól. Egyik kezdeményezője volt a budapesti egyetem bölcsészkarán a jó magyar ejtés versenyének, az 1941-i tanulságait írásba is foglalta (A jó magyar ejtés kérdéséhez, az előző előadás szövegével együtt a Tanulmányok c. kötet végén). Megszívlelendő, amit a jövendő tanárok lelkére kötött: „Tanítványainkkal [...] azon a tárgyon és anyagon keresztül közlekedünk lelkileg, amelyet meg akarunk ismertetni velük, amelyre meg akarjuk tanítani őket. Ha az magunkat nem hevít át, tanítványainkat sem fogja.” Végül a közlés eszközére térve: „ez a buborék-semmiség, az emberi hang, volt és marad legállandóbb létesítője, összetartója, záloga és biztosítéka a nagy, a nemzeti közösségnek. Becsüljük meg, szeressük, ápoljuk és védjük, s ne engedjük meghamisítani!”

Őrá is érvényes, amit Riedl Frigyesről írt: „Személyes jelenléte mintegy pazar ráadás volt arra. amit mondott”. Szívesen idézem Keresztury Dezső emlékezését Horváth Jánosra: „Tanítványai, barátai és tisztelői előtt, akik személyesen ismerhették, elsőül személye jelenik meg újra. Kedves, zömökségében is kecses alakja, kordában tartott, és mégis nyílt, igen kifejező mozgása. [...] Meleg, hol gunyoros-hölcs, hol önfeledten sugárzó, hol indulatosan fellobbanó barna szeme, amely szelíd határozottságával és okos nyájasságával egyaránt lebilincselte azt, aki találkozott vele. Aztán arra gondolunk, amit világosan tagolt, tiszta és velős magyarsággal megformált mondataiban közölt. Ebben egyformán lenyűgöző volt a gondosan megmért, anyag bősége, a tömörségében is közérthető, világossága által is mély gondolat gazdagsága, a higgadtsággal is szárnyaló lelkesültség, a formát és tartalmat, ismertetést és értékelést, figyelmes komolyságot és derűs kedélyt, biztos egyensúlyban tartó arány.”

Ilyennek láttuk, ilyennek láttam.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem.

73