Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Balogh Tamás: Köszönetnyilvánítás (Valami másban is én vagyok a legjobb)
Aztán elsős gimnazista voltam, amikor született úriember lett belőlem, és elkezdtem virágokat venni. Először csak öt szál szekfűt, amit évzárón akartam odaadni egy másik hölgynek, aki történetesen szintén az osztálytársam volt:- Hoztam neked virágot.- Nem kell.- Miért?- Hagyj békén, most is, később is! Elegem van belőled.- Akkor mit csináljak a virággal?! Dobjam ki?!- Felőlem.- Tényleg nem fogadod el?- Nem. Nekem ne mondjanak semmit kétszer, főleg ne sértsenek meg így. Most oldalogtam volna el szárnyaszegetten, mint Don Quijote, a búsképű lovag, magam után húzva a csokrot? Hát nem: jól látható, széles, színpadias mozdulattal felrántottam egy kuka fedelét, és belebasztam a virágot. Naná!12 Már elmúltam gimnazista, éppen tengtem-lengtem Szeged, Pest és Gyoma között, amikor a legnagyobb filing elkapott. Éjszakai virágok, levelek, nyolcórás első látogatás, sértődések, nemköszönések, bocsánatkérések özöne, hatezerhétszázhuszonhét név egy oldalon, szóval igazi nagy-nagy és leg-leg, de hát ebből sem lett semmi.13 Most éppen nem tudom, mi van vele; rég láttam. Közben voltak lányok. Például a szomszédunk, akinek kutyája csinálta fel a miénket, a Morzsát. Aztán jött Móni, szó szerint: bele az albérletbe. Róla meg kiderült - habár ellenkezőjét hittem, hiszen a jelek mélyrehatóban erről tanúskodtak -, hogy nem is szeretett. No, mondhatom, meglepődtem a dolgok ilyetén fordulatán. De amikor ezt még nem tudtam, képes voltam kétszázakárhány kilométert vonatozni nagy Z. barátom „Görög emlék” című jókora festményével14 * a hónom alatt, aztán még egy szál rózsával megtoldottam a csomagom, és ember a rövidebb úton akar eljutni a vasútállomásra, akkor olyan szakaszon is el kell haladnia, ahol bizony nincsen járda, csak a csupasz aszfalt. Mondtam neki, ne vicceljen, most menjek be a járdára? Igen. Én megpróbáltam, de nem ment. Aztán hónapokkal később meg is akart büntetni; akkor jó kedvem volt és az úttest közepén rohantam és kiabáltam. A baj — amit ő fedezett fel — csak az volt, hogy éjszaka csináltam és nemigen tudtam róla, hogy azt csinálom. 12 A következő' csokorral másképp cselekedtem: nem vittem és adtam, hanem küldtem. A nó'vére vette át tizenkilenc szál szekfűt - az születésnapra ment. A harmadikat ismét én vittem, abban ötven szál vörös rózsa volt, legalábbis azt hittem: utólag derült fény arra, hogy a virágárus tizenhét szálat kispórolt a csokorból. Persze, megtehette, a lángoló tekintetű és -szívű Balogh majd nekiáll számolgatni a fejeket... Elég nagy kupac volt, elhittem, még borravalót is adtam. Aztán virággal mentem, nem karóval, a nó' meg feleselt velem, hogy jó, ezt elfogadja, de most már tényleg soha többé nem akar látni. Mondom, ez nehezen fog menni, hiszen még legalább két és fél évig osztálytársak leszünk. Megjegyzem, ha nem fogadta volna el, kihajítottam volna azt is. 13 Azazhogy dehogy nemhogy: elfelejtettemhogy magyarulhogy mosthogy példáulhogy, és írtam egy regényt a lányról illetve szegény fiúról, a meg-nem-értett hősről. A letisztázott változat kétszázhuszonöt oldal lett. Meg jó pár novella, naplóoldal, levél, hat teleírt emlékkönyv, csomó álom. Mondom, hogy a viszonzatlan szerelem jó téma. 14 Ketten meg akarták venni út közben: először egy hölgy Székesfehérvárra tartó vonaton, aztán egy úr a célállomás várótermében, amikor éppen a frissen vásárolt várostérképemet tanulmányoztam. Nem adtam egyiknek sem, mert hát ugye nem lehet, vegyenek mást, mert lehet. 31
