Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium III. (6. rész - ford. Szenyán Erzsébet)
kellene az oktatást és a kultúrát, fel kellene készíteni az embereket az új, modern életre, amelyben a magasan képzett szakemberek járnak jól. Csakhogy a kormányok nem ezt teszik — éppen ezeken a területeken hajtják végre a legnagyobb szűkítéseket, kurtításokat. A fejlett országok munkásosztályának lassú kihalása nem jelenti azt, hogy a munkásság eltűnt a föld színéről. A hagyományos iparágak továbbra is léteznek és fejlődnek, csak éppen a harmadik világ országaiban. Valamikor, 50 évvel ezelőtt, a munkamegosztás a következőképpen alakult: az Észak országai termelték és exportálták áruikat a Dél országaiba, s cserébe nyersanyot importáltak. Ma az Észak egyre kevesebbet exportál a Dél országaiba, mert árui a déliek számára túl drágák, cserébe éppen a déli országok termelnek és exportálnak egyre több olcsó árut északra. így végezte ki a nagytól«; a gazdag országok költséges munkásosztályát a harmadik világ olcsó munkaerejének segítségével. Amikor A. B. a kommunizmus és a kapitalizmus közötti legnagyobb különbséget próbálja meghatározni, a kezdeményezéshez való viszonyulás különbségét említi. A kommunizmus üldözte a kezdeményezőkészséget, félt tőle, a legjobb esetben is gyanakvással szemlélte.Az emberi lustaságra, passzivitásra épített. Megfelelt neki a szláv paraszt mentalitása, akit a kemény éghajlat hónapokig tartó tétlenségre kárhoztatott. Ezzel szemben a kapitalizmusban a kezdeményezőkészség létfeltétel. A kapitalizmus olyan rendszer, amely a városi, konkurenciához, piacgazdasághoz szokott,, kezdeményező ember által és számára jött létre, s amelyben másfajta embereknek nincs semmi esélyük. A világ társadalmait többek között az is megkülönbözteti egymástól, hogy milyen szerepet játszik életükben az egyének, csoportok, intézmények kezdeményezőkészsége. Vannak társadalmak, amelyekben a kezdeményezés nagy és állandó hajtóerő (ez az ún. bottom-up society), olyan alulról jövő energia, amely fölfelé tolja az egész társadalmat, és fejlődésének forrását, idegrendszerét képezi. Más társadalmakban, épp fordítva, az alulról jövő kezdeményezést könyörtelenül elnyomták, pusztították. Ez az ún. top-down society, a törzsi vagy autoriter társadalom, amelyet passzivitás, stagnálás, apátia jellemez. Én abban a meggyőződésben nevelkedtem, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség jelentik a legnagyobb értéket. Sőt. hogy az egyenlőség áll az élen, s az egyenlőség győzelmének kell alárendelni a szabadságot és testvériséget. Ezért hatott rám egykor annyira sokkolóan indiai utazásom. Olyan világba kerültem, amelyben az egyenlőtlenség nemcsak általános, hanem — ami a legjobban megdöbbentett — óhajtott állapot is volt. mégpedig azok óhajtották, akiknek — az én naív elképzeléseim szerint — harcolniuk kellett volna ez ellen az egyenlőtlenség ellen. A legkínosabb helyzetekkel a szállodák, szentélyek, múzeumok, általában a külföldiek és turisták által látogatott helyek kijáratainál találkoztam. Ahogy kiléptem, azonnal a riksakulik tömege vetette rám magát, s tolakodóan, erőszakosan ajánlgatták szolgálataikat. Nekem pedig sehogy sem fért a fejembe, hogy kényelmesen üldögélhetek egy riksában, amelyet egy csontsovány, minden bizonnyal éhes ember húz a borzalmas indiai hőségben. Próbáltam kitérni, elmenekülni, határozottan, keményen visszautasítani az ajánlkozást, ők meg könyörögtek, egymás kezéből rángattak, erővel beültettek rozoga járművükbe. Évekkel később felfedezésként olvastam Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok c. könyvét, amelyben a francia antropológus arra hívja fel a figyelmet, hogy egyáltalán nem akar minden ember egyenlő lenni, hogy vannak kultúrák, amelyek éppen24
