Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Bálint Péter: Mese az erőszak és rágalom ellen (Patai József: A középső kapu)
másikra, a másikról a harmadikra, ahogy éppen véletlenül szóba került; ha aztán elmondotta mindenről mondandóját, hirtelen visszatér az eredeti tárgyhoz, és minden átmenet és bevezetés nélkül folytatja ott, ahol abbahagyta”. A gyermekkor ó'svadonából kiválaszt egyetlen évet, a hat évesen rendszeresen héderbe járó s a „Talmud magánjogi hármas könyvének” második kötetével ismerkedés izgalmától, csodájától fellelkesült, a környező' világot a frissen elmébe vésett intelmek és Reb Solem útmutatásai fényében szemlélő' gyermek betűvetéssel s olvasással ismerkedésének évét, egyik peszáh ünneptől a másikig. S a létre rácsodálkozás első' éve, attól az egyelőre inkább csak mesebeli királyfiság tudatával delejező felismeréstől, hogy „Izrael gyermekei mind királyfiak”, a fóliáns-olvasáson, a szülői szatócsboltból cukorcsenésen, a mindennapi csodákon, a „semmit sem megtartó” asszimiláltak boldogságán és a falubeli rituális fürdóépíté- sen át a másság tudatosulásáig, éppoly ráérős nyugalommal, csöndes hömpölygés- sel folyik le előttünk, mint a keskeny medrében a patai patakvíz. Igaz, akár Mikszáth mágikus írásában, A bágyi csodá ban, időnként visszafelé is tud fordulni a patak, de ez olyasféle csoda, mely évszázadonként ha egyszer ismétlődik meg, s amelyről a legöregebb bölcs-cadikok tudnak csak mesélni a tátott szájjal hallgató gyermekeknek. De Patai elemi erővel és fokozott reménységgel hisz a csodában, a gyilkos indulat és gyűlölet visszafordíthatóságá- ban, máskülönben miért is fogna hozzá az íráshoz és az óhitűek életének a bemutatásához. Patai „tájhaza” festése közben nem használ lángoló koloratúrát, mint Chagall vagy Van Gogh, hogy a felfokozott vagy éppen lélekbe visszafojtott érzelmek szenvedélyes izzásáról, magmafortyogásáról, máskor pedig megdermedéséről, jegecedéséről tanúskodjon. A törvények adta lehetőség és évszázadokon át beideg- zett előítéletek féktelenesége okán nekibátorodva gyalázkodók és „védekezés vívópengéit” széttörök rágalmai ellenében sem szór haragos átkokat és istenítéleteket. Noha a „szeresd felebarátodat, mint tenma- gadat” intelmeiről megfeledkezőket fölényesen kioktathatná, vagy Ábrahámra hivatkozva törvényt ülhetne felettük, mégsem teszi. Patai József nem a megtértek, vezeklők kiválasztottság-tudatából és fel- legjárásából ítélkezik a balga egynapélők felett, bölcsen látja ugyanis, hogy a „jámborak” madárperspektívájából túlontúl profánnak tűnik az egész élet, a maga kudarcaival és pillanatnyi örömeivel, áldásaival és átkaival egyetemben, úgyhogy olykor ahg is merészelünk vele Isten színe elé állni másként, mint félelemmel és reszketőssel; s még csak nem is az erkölcsprédikátorok magabiztosságával prófétái, mert hiszen tudatában van annak, hogy a kikezdhetetlen erkölcsűek és példamutatón erényesek fölénye olykor az elhallgatni vágyott vagy leltárba sem vett bűnökről való megfeledkezésen nyugszik. Patai a bármely pillanatban esedékes szigorú önvizsgálatra és szüntelen lélekfaggatásra készenlét okán zárkózik el az ítélkezéstől, a viszontbírálat és perlekedés lelket emésztő procedúrájától, amely egyébként is csak parázs lenne a fel-felizzó tűzre, s azzal a kockázattal is járna, hogy a méltatlanok nyelvén kellene szólnia. E regénynek, melynek finoman szőtt szövetén csak olykor-olykor üt át szívbe- markolóan a két világháború közötti kor valójában alig is számba vehető méltánytalansága és megaláztatása, az elfogultság és elfogódottság nélküli múltidézésben és a szülőföldről tett vallomástétel személyességében rejlik a legfőbb varázsereje. No és persze ami ennél is fontosabb, a „mese” hitele a mesélő zavarba ejtőn etikus alapállásában érhető tetten; igen, abban az évtizedek megérlelte bölcs kiegyensúlyozottságban, olykor sietősen és átgondolatlanul kimondott ítéletektől tartózkodásban, az elénk tárt Talmud-szövegek mindenki számára egyetemes érvényűvé tételében, s nem utolsó sorban a narratív hangvétel modorosságtól és kimódoltságtól mentességben, abban a nyelvi fegyelmezettségben és puritánsága ellenére is briliáns stílusban, amely együtt és egyszerre adja e regény zamatát és elévülhetetlenségét, amely hét évtizeddel azután, hogy a szerkesztők leemelték a könyvtári polcról és leverték róla a port, megkophatatlanságáról árulkodik. Noha bizonyára akad olyan olvasója, aki épp visszafogottságáért és lírai hangvételéért magasztalja el a szerzőt, mondván, az az iszonytató ár, melyet a holocaust révén fizetett a zsidóság a tanulságért, arra figyelmeztet, hogy a vádakra és rágalmakra 92
