Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 8. szám - Bálint Péter: Mese az erőszak és rágalom ellen (Patai József: A középső kapu)

legalább oly határozottsággal kell válaszolni, s az írástudóknak legalább oly ösz- szefogásról és „igazságért” kiállni tudásról kell tanúbizonyságot tennie, mint arra a Dreyfus-pör idején a francia művészek, politikusok s civilek egy része mutatott példát. Mégsem árt észbe venni, hogy az úri párbaj törvénye szerint (szó)asszóból kizárt Patai kénytelen volt a maga idején belátni, hogy a sértésekért még elégtételt venni sincs joga, hiszen „párbajképtelen” lévén sem a segéd-, sem a fegyver-, sem a pástválasztás joga nem adatott meg neki, csak és kizárólagosan a szégyen és annak elviselése maradt számára. S bár a korban nem számított ritkaságnak, hogy hasonlóan képtelen helyzetben egy-egy sértett méregbe mártott „pennájával” vágott visz- sza az alantas lelkületű rágalmazónak. Patai mégsem ezt az eljárást választotta, mivel „meséjének” a valódi tétje ennél sokkal elementárisabb és „létbe-vágóbb”, egy különös vallási hagyományaihoz ragaszkodó, ismeretlen szertartásaival, szokásaival, beszédmódjával és kultúrájával hol félelmet, gyanakvást, bizalmatlanságot keltó', hol a nemtelen gúnyok és a kisemmizettek, megnyomorítottak szociális feszültségét levezető' politikai frázisok céltáblájává vált ortodox-zsidók létjogának az elfogadtatása volt.

Pataiban, az „erőszak és rágalom” ellen írandó s kordokumentumként is szolgáló „meséjéhez” kezdéskor nyilván felmerült a kétely: lehet-e bármily üdvözítő' hitet és eszmét úgy elfogadtatni valakivel, hogy mondandónk mögött harag és bosszú, gyűlölet és vádaskodás rejtezik? Hogy a másikat, az én hitemet egyáltalán, vagy alig ismeró't, olykor gyökereiben megtagadót lépten-nyomon bűneire és korlátoltságára figyelmeztetem? Hogy az általam képviselt értékeket szüntelenül fölébe igyekszem emelni a másikénak s ezáltal megkérdőjelezem, lefokozom az általa üdvözítőnek és megbecsülendőnek vélteket? A kételyre és aggályra nem lehetett kétséges a válasz. Patai sem orvul indított oldalvágásokat nem eszközölt, sem az öntömjénezés csábító vágyának nem engedett egyetlen pillantra sem; saját hitsorosait nem igyekezett szebbnek, erkölcsileg nemesebbnek láttatni annál, mint amilyenek, miként saját ellenségeit sem méretezte nagyobbra és ellenszenvesebbre a valóságosnál, ahogy az igazi meseírók szokták alkalmazni ezt a

túlzást, a pogány mítoszok gonosz szörnyetegeit idézve.

Egyébként a regényíró által felidézett gyermeknek éppúgy zsigerekig ható meglepetésként hatott az, hogy „a parasztgyerekek nemcsak engemet csúfolnak, hanem a »kalapos kis kisasszonyt« is, s hogy a »Zsidó, bilidó« kezdetű népdal nemcsak az én hosszú huncutkámnak szól, ahogyan a falubeliek a tincseket, a pajeszt nevezték, hanem Ilonka rövid szoknyácskájának és fürtös fejecskéjének is”, miként az is, hogy „a nagy szakállú Reb Jósénak, a cadiknak a fia és a borotvált erdésznek, a »posé«- nak a leánya egyformán lenézett, egyformán megcsúfolt két zsidó gyerek...”. Aligha csodálni való hát, hogy Patai, aki a Tal- mud-szövegek értelmezésében elmélyült kisgyermek éppen csak bimbózó szociális érzékenységét felidézve, bizonyos mértékben érzelmes, de sosem érzelgős, a szív húrjain játszó, de nem az olcsó szentimen- talizmus, az én meghitt bűvkörébe csalogató „alanyi” hangot ütött meg.

Ennek a fajta szív húrjain hol kiegyen- súlyozottabban, hol merészebben játszó hangvételnek régi hagyományai vannak, s nemcsak a zsidó irodalomban. Aki a mesé- lésnek ezt a közvetlenebb és személyesebb fajtáját választja, nyilván azért teszi, mert tartózkodni szándékozik az „épületes” eszmék és hitelvek időnként rigorózus, időnként kedvet lohasztó hatásától, amely prédikációs jellege folytán amúgy is szétfeszíti a „mese” kereteit, s afféle traktátussá szikárodik. Feltehetőleg Patai Józsefnek sem egyfajta traktátus vagy káté írása volt a célja. Sokkal inkább azt tűzte ki maga elé, hogy a vádaskodók acsarkodásával szemben részvétet és megértést, létezése érinthetetlenségéhez és tündérbirodalma megőrzéséhez való jogát eszközölje ki a jobb érzésű olvasókból. Azokból, akiket nem fertőzött meg teljesen az antiszemita ideológia; s akikről azt feltételezte, hogy az ortodox-lét kulisszája mögé pillantva, képesek a színfalak mögött meglátni a saját portájukról is ismerős emberi érzelmeket, erőfeszítéseket, gondokat és reményeket, s nem keresnek sötét titkokat és gonosz szellemeket, ahogy a vérvádak kiagyalója sugalmazzák számukra.

Patai József a lírai ihletettségű emlékezést választja az „önleleplezésre” és ortodox-lét feltárására irányuló írói alapállásként, éppúgy, mint a combray-i Léonie

93