Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 8. szám - Bálint Péter: Mese az erőszak és rágalom ellen (Patai József: A középső kapu)

Mese az erőszak és rágalom ellen Patai József: A középső kapu „És előttem felvillant fehér falum és gyermekkorom emléke. Amikor a Talmud nemcsak tanulás volt, hanem szórakozás, játék, tündérbirodalom, mesevilág, élet. A zsidó gyermekek életét akartam megírni, aki a Talmud levegőjében nevelkedik” - írja regénye 1927-es bevezetőjében Patai József, a méltán elhíresült költő és műfor­dító, akinek a háború kirobbanásakor nemcsak a patai mesevilágtól, de a magyar nyelv biztosította szellemi hazától is búcsút kellett vennie, hogy ősei földjére térjen, meneküljön vissza. A középső kapu nem is akármilyen rabbinikus műveltséggel és lírai szemérmességgel megírt regény, amely méltán számíthat még ma is érdek­lődésünkre, zsidókéra és nem-zsidókéra egyaránt, hiszen a mesterségbeli tisztes­séggel és nagy nyelvi fegyelemmel írott mű olyan világot tár elénk, mely mára már nyomaiban is abg lelhető fel mifelénk, holott Antwerpen vagy Basel, Párizs vagy München utcáit járva, az ember útját gya­korta keresztezik azok a „kaftános-pájeszes csodarabbik”, akik Patai meséjét benépesí­tik. Patai József meseszövése során a vérbeli mesemondóktól öröklött kiapaszthatatlan kedvvel és bölcs megfontoltsággal araszol­va, a Gyöngyös környéki „tájhaza”, a patai­ak és szűcsiek falusi világát hol humoros, hol komor képekben elénk idézve regél az emlékezetből feltámasztott gyermekkor tündérbirodalmáról. Bár az általa festett „tájhaza” nem olyan életesen és részletekbe menően tárja elénk a gyöngyösi szőlőluga­sokat és parasztportákat, vásárokat és ünnepeket, erdészeket és szatócsokat, mint mondjuk Jean-Richar Bloch az „ ... és társá ”-ban az elzászi vagy normandiai gyárakat, viskókat, textilmunkásokat és Simlereket, mégsem érzünk csalódást, mert az író kárpótol bennünket azáltal, hogy legalább annyi figyelmet szentel a Talmud-iskola s a lélek színpadán történ­tek leírásának, mint a tájfestésnek. A középső kapu egyébként is azt a még háborítatlannak tűnő és csodákkal övezett életszakaszt eleveníti meg, amelyről egy helyütt ekként vall: „szinte éreztük, hogy a csodák tündöklő aranylánca fogja körül mindazt, amit mi, zsidó gyerekek zsidó ősökről, zsidó hősökről, zsidó nagyokról, zsidó ünnepekről, zsidó imákról tudunk...”. S a történelem sodrásának alászállva arra az időre réved vissza, amikor gyermekként egyszercsak ráébredt, hogy az eladdig egymástól elszigetelten, önmagába zártan létező két világ, a hétköznapjait élő falusi­ak élete és az érinthetetlennek tűnő ott­hon, a csoda bűvkörébe vont zsinagóga között nem pusztán annyi „átjárás” van, amennyit a szülői szatócsbolt küszöbén tolvajokra „felügyelő” kisfiú érzékel. A Talmud-szövegek és a rabbi tanításai nyomán a szemünk láttára tágul ki a kisfiú optikája, s akárha nagyítót kapott volna ajándékba, odahajol minden újonnan fölfe­dezett jelenséghez, hogy tüzetesen szem­ügyre vegye és elraktározza elméjébe, egy- egy okító célzatú megjegyzéssel egyetem­ben. Jelenség-katalogizálása során egyre világosabban látja, hogy a kölcsönös gya­nakvás és közös nyomorúság, az időnkénti együttörvendezés és szüntelenül lélekbe fészkelő gond hol egymáshoz hajhtja a keresztényeket és zsidókat, hol szétug- rasztja őket, hol elmélyíti egymásra utalt­ságuk tudatát, hol pedig fellávázik az évez­redes átokszórás indulata, s egymásra fenekednek, mintha a „lelki Izráel” utáni sóvárgás nem volna mindkét fél óhaja. Elveszíti burokba zártságát és biztosnak hitt hídfőállásait. Az új és még újabb felfe­dezései cseppet sem nyugtatják meg, mi­ként a létezés egésze sem megnyugtató. A szentként tisztelt Reb Azriel éppúgy kigú­nyolható és megkövezhető, akár egy kol­dus, s a messzi földről érkezett szüretelő vendégmunkás éppoly bölcs lehet, akár a rabbi; a szorgos szatócs-zsidó éppúgy ver­senytársa hitsorsosának, akár a gyöngyösi boltos, s a „semmit sem megtartó” erdész is Isten népéhez tartozik. A héderben, a zsidó iskolában tanultak felborítják az érinthe­tetlennek vélt logikus rendet, melyet az eladdig hallott mesék és a szív pillanatnyi illetve szüntelenül változó vonzásai- taszításai alapoztak meg, s a Talmud szö­vegei egy másfajta logikára épített rend tiszteletére „tanítják a zsidó gyermeket az emberi egyenlőség eszményére”. Patai József regényében nem követi a „héderben” olvasott Talmud szerkesztés- módját, mely „átugrál egyik tárgyról a 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom