Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 8. szám - Vasy Géza: Tájhaza és irodalom (Cs. Varga István tanulmányai)

Amikor tehát Cs. Varga István egy tájhaza olyan alkotóiról ad képet, akik a közelmúltban működtek, illetve működnek ma is, két dolgot is szem eló'tt tart. Egyrészt azt, hogy amiként a búzamezőről minden kalászt be kell gyűjteni, a fáról minden gyümölcsöt le kell szedni, úgy az irodalomban is minden szerzőt számon kell tartani, be kell mutatni. Másrészt azt, hogy „élete” nemcsak általában a magyar irodalomnak van, hanem a kisebb egységeknek is. Ezek persze jó esetben soha nem zárkóznak el sem a nagy egésztől, sem más régióktól, de mégis megvan a viszonylagos önállóságuk és természetesen a viszonylagos, a helyhez erősebben kötődő értékorientációjuk is. Egy tájhaza, egy „hely”, akár egy nagyobb város irodalmi életének képviselői nem veszik el a teret, a figyelmet az országos nagyságoktól, hanem inkább éppen elősegítik a hozzájuk való eljutást. Akár azzal is, hogy elhívják, népszerűsítik őket, akár azzal is, hogy olvasóvá nevelnek, de akár azzal is, hogy írói pályákat indítanak el.

Itt van például Apor Elemér. Mondhatnánk róla, hogy „Eger költője”, s ez sem csengene éppen rosszul, de hát még ez is némiképp szépítés volna, hiszen hosszú évtizedekig Eger városa sem érezte magáénak. A mai irodalomnak egyik legidősebb alkotója ő (1907-ben született!), aki a harmincas években, újságíróként és költőként elindítója, segítője volt a pályát tanácstalanul kezdő Kálnoky Lászlónak. Az első mester, aki előtt a pálya egy jóval későbbi szakaszában maga Kálnoky is - némileg bűntudatosan a feledékenység miatt - szép versben tisztelgett (Adósság - a hetvenöt éves Apor Elemérnek). A költő első verseskönyve 1935-ben jelent meg. A második - tessék csak számolni - 1988-ban, vagyis több mint fél évszázaddal később. Ennyi idő után megmaradni is komoly teljesítmény, nemhogy költőnek maradni. S Apor Elemér költő. Nem nagymester, hanem — minden rosszízű mel- lékzönge nélkül - kismester. Aki hajdan maga sem tudhatta, mekkorává nő tanítványa, de azt sem, hogy milyen mostoha sors jut számára. Nála sokkal kisebb tehetségek tudtak érvényesülni. A tehetség mellé ugyanis nemcsak szorgalom szükségeltetik, miként ezt egykor Goethe gondolta, hanem szerencse is. A balsors Kálnokyt is sokáig üldözte, de ő végül mégis le tudta rázni a gátló körülményeket. Apor Elemérnek erre nem volt módja, sem személyisége, sem a körülmények, sem azoknak túl kései életkorban bekövetkező módosulása nem tették számára lehetővé még a viszonylagos beérkezést sem. „Mindenki nagynak születik” — hirdette az első könyv címe — aztán bizony majdnem mindenki kicsinnyé válik. De: ember marad, író, aki mindenképpen „egyedüli példány”, miként Kosztolányi mondaná.

Cs. Varga István adatfeltáró gazdagsággal, pontosan, szeretettel, de ugyanakkor elfogultságmentesen mutatja be ezt a kevés művel is érvényesnek, a dokumentumértéken túl esztétikai értékkel is rendelkezőnek bizonyuló pályát. Ezzel nemcsak leírja és minősíti azt, akivel érdemben még nagyon keveset foglalkoztak, hanem a tájhaza szellemi körképét is gazdagabbá teszi. Még tágabban pedig: irodalomtörténeti anyagot szolgáltat a harmadik nemzedék vizsgálatához, megmutatva, hogy a közismert nagyok mellett a kismesterek, sőt a névtelennek maradók is hasonló élménykörökből kiindulva, hasonló poétikai iskolákat megjárva hasonló jellegű pályát kezdtek el, szerencsésebb esetben végig is járva azt. Vannak persze olyan esetek, amelyek pusztán irodalomszociológiai érdekességként tartandók számon, de éppen Apor Elemér nem közéjük tartozik.

Ha nála a tájhazában is féhg ismerten maradás a döntő, Kálnokynál viszont a nagymérvű eltávolodás. A pályakezdés után csak kései költészetében válik fontos motívummá a tájhaza összetett élménykörére való emlékezés. Csűrös Miklós kiváló monográfiájának elemzése nemcsak a szerzőnek és témájának elismerésére ad módot, hanem azért arra is, hogy elégikus hangon megállapítást nyerhessen az is, miszerint a jelenkorban Eger városa még ennek a már egyértelműen klasszikus irodalmi örökségnek az ápolására sem figyel eléggé.

A Moldvay Győzőről készített, s Szellemi organizátor címet kapott krétarajz a tájhazák kulturális-irodalmi életének egy nélkülözhetetlen embertípusát mutatja be, pontosan és érzékletesen emelve ki a lényeget. Az ilyen nemes ügyekben elkötelezett, a kultúra szolgálatát élethivatásuknak tekintő, minden megalázáson és lesajnáláson átlépő emberek nélkül szegényebbek lennének a tájhazák, gátolttá válna az ország szellemi vérkeringése. Kisvárosi, de országos rangú folyóiratok kiadása, kiállítások, konferenciák, író-olvasó

86