Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Vasy Géza: Tájhaza és irodalom (Cs. Varga István tanulmányai)
Vasy Géza Tájhaza és irodalom Cs. Varga István tanulmányai A X A. magyar irodalmat, hol egészét, hol csak nagyobbik részét, hol egyes szerzőit már annyiszor marasztalták el provincializmusban, hogy szinte már ahhoz is bátorság szükségeltetik, hogy valaki olyan címet adjon könyvének, mint Cs.Varga István. Hevesi és borsodi tájhazában - hirdeti a Felsőmagyarország Kiadó által gondozott mű címlapja, s aztán további információval is szolgál: „Esszék, tanulmányok Apor Elemérről, Csűrös Miklós Kálnoky-képéről, Moldvay Győzőről, Kalász Lászlóról, Cseh Károlyról, Sándor Andrásról, Lőkös Istvánról, Mészáros Györgyről”. Ok élnek a jelzett tájakon, ők kötődnek szorosan hozzájuk. Persze nemcsak ők, de ezúttal éppen róluk van szó. Ha fogadást kötnék valakivel, azt állítva, hogy mondjuk száz a kortárs irodalmat olvasó, az iránt érdeklődő ember közül jó, ha minden tizediknek van Kálnoky Lászlón kívül érdemleges ismerete az itt említett szerzőkről, alighanem én nyernék. Persze sokkal jobb lenne a kép, ha a megkérdezettek ugyanabban a tájhazában élnének. De hát e két megye csak mintegy tíz százaléka az országnak. Régió, s nem is a legelőnyösebb helyzetben lévő. A szellemi élet figyelme tehát talán kevésbé fordul manapság feléje. Célszerűen, ámde aligha okosan. A világszínvonalat szoktuk emlegetni, meg Európát a kultúrában, az irodalomban is. Ám ezekben a szférákban másként kell érteni és értelmezni e fogalmakat, mint a gazdasági életben, mint a használati tárgyak esetében. De még élelmiszerekkel is az a helyzet, hogy ami a világ egyik részén kedvelt, az máshol csak furcsa egzotikumnak számít. Hiába szeretjük mi oly nagyon a zöldpaprikát vajaskenyérrel, máshol inkább csak megfőzve fogyasztják a paprikát. S a mi gyümölcseink máshol, a máshonnaniak nálunk szokatlan ízűek, idegenszerűek sokszor. Ha így van ez a zöldséggel-gyümölccsel, mennyivel inkább így lehet a művészetekkel, s azok közt is azzal az irodalommal, amely elszakíthatatlanul kötődik az anyanyelvhez. A humán kultúrában, azon belül az irodalomban a regionahzmus nem provincializmust jelent eleve, hanem az irodalom természetes létformáját. Azt a rétegzettséget, amely nélkül az ember sokkal idegenebbül mozoghatna csak a számára rendelt térben és időben. Már maga a szülőföld fogalma is rétegzett. Jelenti azt a konkrét helységet: falut, várost, ahol születtünk, hol annak szűkebb-tágabb környezetével, hol csupán annak is egyetlen területrészére vonatkoztatva, például Budapest esetében. Jelenthet megyényi, országrésznyi tájegységet is, de jelentheti az egész országot is, főként idegenben élve. Az irodalom szempontjából a fontosabb régiók valahogy ilyenképpen következhetnek egymásra: a kisebb tájegység, a tájhaza; az ország; a magyar nyelvűség „területe”; Közép-Európa; Európa; a világirodalom szintje. S már Európa felől nézve is az egész magyar irodalom csupán egy régió megnyilatkozása. Számukra nyilván csak a csúcsok a fontosak, vagy azok se, de ezen a régión belül a további rétegzettség minden szintje nélkülözhetetlen. Az irodalom élete nem a zsenik munkálkodásának az eredménye csupán, s ha csak zsenik és nagy klasszikusok lennének, nagyon siralmas lenne mind az élő irodalom élete, mind a lezárt korszakok története. Mellesleg ez a helyzet csak gondolatjátékként képzelhető el. Sokszor bizony még a késő utókor is bizonytalan egyes életművek valóságos rangjában, s ez így rendjénvaló. 85