Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 8. szám - Kántor Lajos: Mű-közelben, alkotó-közelben (Domokos Mátyás: Hajnali józanság)

nyából az övé lehetne.” De nem hajlandó megtagadni a Deficit vagy a Létezéstechnika szerzőjét. Egyszóval Domokos Mátyás nem kerüli meg az irodalommal összekapcsolódó politikumot, néha kifejezetten élesen-nyíltan politizál, főként marxistákkal, posztmarxistákkal, a hatalom régi-új képviselőivel — elsődlegesen azonban irodalomban gondolkodik, hiszen bent az irodalomban él.

Ez az, amiben szinte verhetetlen a Hajnali józanság szerzője. S itt nem vádolható népi elfogultsággal - Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky ugyanolyan kedves számára, mint a Nagy Viszonyítási Pont: Illyés. Ebben a tekintetben elfogulatlannak mondható. Egy jellemző példa: amikor az Örkényi groteszk táptalaját a pesti blődli népköltészetében, az aszfaltfolklórban találja meg, természetesnek veszi, hogy ennek megtermékenyítő erejét Kriza János „vadrózsáival” társítsa. Az asszociatív olvasás egyébként is kétségtelen erénye Domokos Mátyásnak. Jóllehet tiltakozik az ellen, hogy irodalmunk magyarázójának szakfelügyelői pózában lássuk, a tárgyában - főként a XX. századi magyar irodalomban — otthonos professzorként ontja az idézeteket, párhuzamokat, emlékeztetőket régiekre, kortársakra. Tudása ugyan professzori, magatartása mégis inkább a céhbeli; hosszú szerkesztői gyakorlata során annyi élményt, annyi közvetlen irodalmi tapasztalatot gyűjtött, hogy már ebből tartósan építkezhet. A fontos „adalékok” mégis csak színesítik, meggyőzőbbé, élményszerűbbé teszik tanulmányait, esszéit, kritikáit, a művek elemzésére alapozó irodalomértelmezést. Néha magával ragadja „a tárgy”, olyannyira, hogy már-már stilárisan is azonosul az elemzettel. Mándyról írja:

..... amerre ment, Kölnben vagy Budapesten, írói világának a légifolyosójában közlekedett, amit úgy húzott maga után, mint repülő a kondenzcsíkját, s ami nem oszlik el, amikor a gép eltűnik az égen.” Pótolhatatlan értéke Domokosnak azonban elsősorban a pontosság, a részletek ismerete és a teljes épület birtokba vétele. Ezt az igényességet alighanem már az Eötvös Kollégiumban kialakította, majd a kéziratokon dolgozva, a Szépirodalmi szerkesztőjeként gyakorolta. A kritikusi észrevételek irodalomtörténeti ítéletté szilárdulnak, akár egy-egy polémia hordalékában is. (Ilyennek vélem az „intellektuális frigidséggel” megvert kritikusok jellemzését vagy amikor „a neotűztánc megjelenését” regisztrálja „a posztmodern orvén”.)

Mint minden kritikus, Domokos Mátyás sem mentes az elfogultságtól, ha kedvenceiről van szó. Példaként a Morzsák Weöres Sándor asztaláról című írását említeném, melyben halhatatlanságot ígér alkalmi rögtönzéseknek; a tehetséget, a zsenit illető tisztelet túlzásai szerencsére ritkák ebben a kötetben. Vitatható állításai nyilván Domokosnak is vannak. Azt hiszem, többekkel igazságtalan, amikor kijelenti: Ady után igazán újat Weöres hozott a magyar versbeszédbe. És Juhász Ferenc? (Nyilván nem nagyságrendi méricské- lésre gondolok, csupán az irodalomtörténeti méltányosságra.)

És ha méltányosságról kerül szó, nem tudom elhallgatni visszatérő hiányérzetemet, valahányszor a részekre szakadt magyar irodalom, illetve a kisebbségi magyar irodalomnak közelében jár Domokos Mátyás. Eleve más élethelyzetből, nem tudja és nem akarja esztétikailag megítélni a méltatlan, hátrányos körülmények közt alkotók teljesítményét; illetve, amikor már-már úgy tűnik, hogy mégis erre vállalkozik, ismételten „a helyzet” értelmezésénél ragad le. Tőzsér Árpádról többször is ír, ám meg sem kísérli belehelyezni ezt a jelentős költői életművet a kortárs magyar poézis egészébe. (Gion Nándor valamivel jobban jár, itt ugyanis történelem, politikum és esztétikum közelebb kerül egymáshoz Domokos mátyás két szövegében.) Márpedig, gondolom, ez a fajta „pozitív diszkrimináció” (vagy inkább negatív diszkrimináció) indokolatlan az irodalomkritikában, az irodalomtörténetben — és nem is illik a kitűnő irodalomértő Domokos Mátyáshoz. (Kortárs Kiadó, 1997)

84