Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 8. szám - Kántor Lajos: Mű-közelben, alkotó-közelben (Domokos Mátyás: Hajnali józanság)

Kántor Lajos

Mű-közelben, alkotó-közeiben

Domokos Mátyás: Hajnali józanság

P-L wégóta irigylem Domokos Mátyást. Irigylem évtizedeken át megőrzött „ösztönös és ősi olvasói kíváncsiság”-áért, a többek közt Borges-szel megvallott „hedonista olvasó” magatartás vállalásáért s e magatartás folyamatos megvalósításáért. A magyar irodalmi élet bizonyos erőterében valószínűleg nem hangzik jól, ha valaki ilyesmit idéz, egyetértőleg:

.....aki kizárólag a könyvekből származó esztétikai élvezetért olvas, mint az olvasás érzéki

gyönyörűségének a médiuma, akit kora ifjúságától fogva egyfajta intellektuális erotománia bilincsel az irodalomhoz szerelmes vakság s nem teoretikus.” A „szerelmes vakság” persze a kritikus ellen fordítható, akárcsak a teória elutasítása; ám ha visszahelyezzük kontextusukba a kiragadott szavakat, ha azon a vitán belül mérlegeljük őket, amely az irodalom, illetve az irodalomtudomány, irodalomtörténet-írás mai irányára próbál választ adni, hevesen polemizálva az új kánonokkal („az irodalomtudományi citatológiai-protokollban a Marx Károly és Lukács György helyébe lépett Derida” minden- hatóságát, hatra-vakra idézőinek józanságát vonva kétségbe) — már egészen más a helyzet. Bármennyire furcsán, idegenül hangozzék is ebben az információs-internetes világban a könyv adta „lelki táplálék”, Domokos Mátyás szembeszegülését a legújabb kori (de lehet: már tegnapinak minősíthető) divattal alighanem jó volna kiterjeszteni a magyar irodalom különböző centrumaira, a holnapi tanár- és kutatónemzedékért felelős egyetemi katedrákra.

Ugyanilyen élesen tiltakoznék Domokos Mátyás posztmodern-idegen nézeteinek kizárólagossága ellen hadakozva, ha egy hagyományosabb irodalomszemlélet agresszivitása fenyegetné mondjuk Kulcsár Szabó Ernő vagy Szegedy-Maszák Mihály felfogásának kifejtését. Azt gondolom ugyanis, hogy az irodalomtörténetben, amint az irodalomban is (az „élő” irodalomban), a „ki kit győz le?” kérdése, ideológiája értelmetlen, mert az irodalom lényegével ellenkezik. Ez nyilván nem jelenti az alkotók és művek egymás közti harmóniáját, békéjét, ez a békétlenség azonban — normáhs körülmények között - úgy működik, ahogy Domokos egyik vitacikkében olvasható: „Mindig és minden korban annyi paradigma létezik egymás mellett békés együttélésben és ugyanakkor gyilkos indulattal tagadva- fojtogatva egymást, ahány eredeti tehetség fellép egy adott korszak történetében. A térképen valóban csak négy fő irány, égtáj létezik, az irodalomban ezerannyi: minden író új paradigma.”

Domokos Mátyásnak nem ez az egyetlen, kitartóan vívott harca jelenik meg a Hajnali józanság lapjain. A népiség árnyalt értelmezése, az átkosan elhúzódó népi-urbánus vita s a nemegyszer manipulációs célzattal ehhez kapcsolt zsidókérdés megvilágítása, sorozatos színvallása Illyés Gyula, Németh László mellett, a „Bibó-felejtés” szóvátétele, Csoóri Nappali holdjának fogadtatásáról szólva a szerzői jóhiszeműség kiemelése, a Csurka-kérdés árnyalt megközelítésének igénye - elégséges jelzés arra vonatkozólag, hogy Domokos könyvében bőven találunk példát az odadobott kesztyű felvételére. Egy interjúban például így válaszol a politikus Csurka Istvánra kérdező riporternek: „A hamis tudatok és erkölcsök színeváltozásának a farsangi forgatagában élünk: permanens forradalom vagy permanens rendszerváltozás helyett permanens tudathasadásban, magyar módra, de az író zsebét bevarrta a politikus, ezért nem tudja zsebre rakni mindazt, ami ebből az aranybá83