Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Balog Iván: Zsákutca (A hisztéria fogalmának szerepe Bibó fasizmus-, nacionalizmus- és antiszemitizmus-felfogásában)
gat - ama szerzők közül, akik Bibóra is hathattak - Simmel (Simmel 1923:186- 255, 509-512) és Vierkandt (Vierkandt 1931). Még erőteljesebb párhuzamot észleltünk azonban az antiszemitizmus táptalajául szolgáló hamis helyzetről Bibó által mondottak és Max Webernek a társadalmi kapcsolatról, a legitim rendről, ill. a konvencióról kifejtett nézetei (Weber 1987:54-61) között. Ezt erősíti az is, amit a Bénultságban olvashatunk a közel-keleti helyzetről írottak elé beszúrt rövid bevezetőben, amely az európai antiszemitizmus történetét foglalja össze. Ez a bevezető ugyanis nem más, mint a Zsidókérdés tézisszerű kivonata, de a Bénultság weberi ihletésű, legitimáció-centrikus szemléletéhez igazítva. Ennek megfelelően Bibó a félrevezető tapasztalatokat a teljesítmények, a tekintélyek és a hatalmi helyzetek legitimálásáért folyó konkurrenciaharcból eredezteti (Bibó 1990-590-600). Éppen ebben van a Zsidókérdés egyedülálló jelentősége Bibó életművében: a legitimációs zavarok problematikáját kibontja a mindennapi élet, a közvetlen emberi kommunkációs szférájában is, és ezzel megadja a kulcsot ahhoz is, hogy hogyan lehet a hisztériának az egyéni lélektanban kidolgozott kategóriáját közösségekre alkalmazni. Bibó tételesen is megfogalmazza, hogy egyik fő célja „a szorosan vett zsidó-nemzsidó viszonylatban az emberi közlekedés útjainak, a közlés, érintkezés, válasz, szemrehányás, magyarázat, számonkérés, felelősség- vállalás gesztusainak és hangjának visszahumanizálása, emberivé, valóságossá tétele” (Bibó 1986b:794-795). Bibó ezt a kommunikációs antropológia előfutárának tekinthető megközelítést a lélektani, ill. fenomenológiai ihletésű skandináv jogelméletből kölcsönözhette (Olivecrona 1942, vö.: Bibó 1943b). Másfelől, e mikroszociológiai fejtegetéseknek makroszociológiai (úgy is mondhatnánk: igazi szociálpszichológiai) megalapozást nyújt Bibó azáltal, hogy társadalomtörténeti kontextusba ágyazza őket. Az inkongruens etikák közti legitimációs konfliktus, az értékkolízió által teremtett „róka fogta csuka” jellegű kommunikációs csapdahelyzetek hátterében Bibónál olyan társadalomszerkezeti tendenciák állnak, amelyeket az 1945 előtti szociológia státus és kontraktus, Gesellschaft és Gemeinschaft stb. dichotómiájában ragadott meg. Magyarországon ebben az összefüggésben Erdei Ferencnek a kettős társadalomfejlődésről vallott koncepciója emelhető ki a leginkább (Erdei 1980), amelynek empirikus megalapozottsága az utóbbi időben bizonyos fokig megkérdőjeleződött (1. pl. Gyáni 1997). Bibó azonban elősorban nem Érdéit, hanem kettejük közös elődjét, Hajnal Istvánt követi, hogy aztán — jellegzetesen bibói módon — tőle is elkanyarodjon. Bibó a Zsidókérdésben Hajnal nyomvonalán halad, amikor az európai társadalomfejlődés egyik fő kérdésének a szokásszerűség (ez is egyfajta racionalitás, hiszen a társadalom ökonómiáját szolgálta! -1. Bibó 1986b:805) és a célracionalitás küzdelmét látja, illetve azt, hogy mennyire zökkenőmentesen sikerül - a zsákutcákat, torzulásokat kikerülve — a szabadság kis köreit a szabadság egyetlen nagy körévé integrálni úgy, hogy e partikuláris „szabadságokból” csak a már funkciótlanná váltak sérüljenek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Bibónál a kettős társadalomfejlődés nemcsak Magyarországra, hanem Nyugat-Európára is jellemző sajátság, és a Rajnától keletre elterülő országok ebben „csak” fokozati különbséget testesítenek meg (Bibó 1986b:690, vö.: Lakatos 1996:197; Bibó 1986b:710-712). Az antiszemitizmus, a zsidókérdés Bibónál lakmuszpapírként jelzi e folyamat sikerét és kudarcait. Ezért teszi máshová a hangsúlyt, mint Hajnal; Bibó a racionalizálódásban nem lát tragikus mozzanatot, a valóság részének tekinti, amely elől nem kell, nem is lehet megfutamodni, hanem szembe kell nézni vele, mert ama tényezők közé tartozik, amelyek értelmet adnak az európai társada62
