Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Balog Iván: Zsákutca (A hisztéria fogalmának szerepe Bibó fasizmus-, nacionalizmus- és antiszemitizmus-felfogásában)
zsarnokságok végtelenített páternoszterét testesíti meg. Ebből a szemszögből nézve viszont még a legszörnyűbb anomáliák, háborúk, horrible dictu: maga a fasizmus is a demokratikus fejlődés betegsége, kudarca, torzója. A Max Weberre támaszkodó Bibó szerint viszont csak a kínai és főleg az európai társadalomfejlődésre jellemző, hogy „politikai és erkölcsi elemek és ilyeneket hordozó rétegek hatékony társadalomformáló és intézményformáló erővé tudtak válni” (Bibó 1990:741, 1. még uo. 301. old.). Csakis itt vethető fel tehát az értelmes és egészséges, illetve a kóros és elfajuló fejlődés gondolata (1. Bibó 1986b:108-109, Bibó 1990:332), itt problematizálódik az egyensúlyhiány, a válság stb. kérdése. A fentiek szellemében Bibó előbb felvázolja az általa helyesnek, normálisnak, harmonikusnak vett társadalomfejlődésről vallott utópiáját (Horváth Barna itt szóba jöhető hatásához 1. Horváth 1939, vö.: Cs. Kiss 1997). Lényeges, hogy itt egy hipotézisről, programról, kísérletről (Bibó, 1986c:7-ll), tehát posztulátumok- ról, kellésről van szó, amelyhez Bibó méri az egyes társadalmakat. Nemcsak fő politikai, filozófiai értékeiről, a szabadságról, mindenki egyenlő emberi méltóságáról stb. beszél, hanem — Bibó későbbi műveivel összevetve — a szerves fejlődésről is (Bibó 1986c:33-37, Bibó 1990:742-745). Ehhez viszonyítva kell értenünk a deformitásokat, a pervertálódást is. A szerves fejlődés a középkori Nyugat-Európában jelent meg, ahol egyensúly jött létre a születésrendi társadalomszervezet, a személyes uralom — más megközelítésben: monarchikus feudális legitimitás (Bibó 1990.313-325) és a demokratikus politikai tekintély előiskoláját képező középkori szabadságintézmények között. A monarchikus legitimitás mind a bel-, mind pedig a külpolitikában meg tudta valósítani a szerződésszerűséget és azt, hogy megvolt „az érvényes szabály- és intézményrendszer [tehát nem a tényleges valóság! - Balog I.] teljes megegyezése a társadalom általános értékfelfogásával)” (Bibó 1990:744). Ez a szerves fejlődés a nemesség funkciótlanná válása, a reformáció és a harmadik rend emancipálódási igényének jelentkezése után az angolszász világban, Németalfóldön, Svájcban és Skandináviában folytatódott. Itt még a pogári forradalmak (ahol voltak egyáltalán) sem számolták fel a középkori szabadságintézményeket, önkormányzatokat. A monarchia, valamint az első és a második rend uralmának leváltása pedig megegyezéses úton, a „dicsőséges forradalom” mintájára történt. Egyfajta kompromisszum történt a középkori tekintélyek és az újkori tekintélyek között, és így nem alakult ki az a félelem, hogy a monarchikus szuverenitásról a népszuverenitásra, a személyes uralomról a személytelenre való átmenet a társadalmat dezintegrálja, a legitim vezetés nélküli káosz, végső soron: a bellum omnium contra omnes-szel jellemezhető barbárság állapotába taszítja (Bibó 1986a:304-310, Bibó 1986c:33-37). Éppen ez a helyzet alakult ki azokban az országokban, amelyekben nem a „dicsőséges”, hanem a francia forradalom mintájára, ill. hatására alakult a fejlődés. A személyes uralom, illetve a születésrendi társadalomszervezet leváltása itt már súlyos torzulások kíséretében történt. Franciaországban már az abszolutizmus felszámolta a pluralizmust, a hatalommegosztást biztosító helyi autonómiák, a „szabadság kis köreinek” jó részét. A francia forradalom ezt fokozta azzal, hogy le akart rombolni két másik, csalhatatlannak hitt tekintélyt: az egyházat és a monarchiát is anélkül, hogy helyettük új, kétségbevonhatatlan és demokratikus autoritásokat tudott volna állítani. Bibó ferrerói ihletésű jellemzése szerint a francia „fejetlen forradalom” egy tagolatlan, koordináták nélküli, áttekinthetetlen és ijesztő világot teremtett. Az a megtévesztő látszat alakult ki, hogy csak hatalmi önkénnyel lehet fennmaradni, és amelyet csak mitikus, romantikus víziók, misztikus babonák (vagyis: a valóságtól való menekülés) segít53
