Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 8. szám - Balog Iván: Zsákutca (A hisztéria fogalmának szerepe Bibó fasizmus-, nacionalizmus- és antiszemitizmus-felfogásában)

ségével lehet értelmezni. E bálványok és kimérák pótszerként helyettesítik a kontrollálhatatlanná vált világ hiányzó etalonjait, rendezőelveit. Fontos megjegyezni, hogy e romantikának — amelyet Bibó egy alább ismertetendő' tipológiával igyekszik körüljárni - a forrása nem az „elmaradott és obskúrus” Közép- vagy Kelet-Európa, hanem az Occidens - illetve legalábbis annak egy része!

Közép- és Kelet-Európábán egyrészt azért alakult ki a fentinél súlyosabb hisztéria, mert később és kevésbé intenzíven alakultak ki a középkori szabadságintézmények, másrészt és elsősorban pedig amiatt, hogy itt az egyes országok puszta léte és identitása is kétessé vált. Itt tehát a népszuverenitásnak főleg a külpolitikai legitimásdeficitje volt a felelős a belpolitikaiért is: „nem a revizio- nizmus származik a feudalizmusból, hanem a feudalizmus a revizionizmusból” (Bibó 1986a:527). A legitimitászavar gyökerei a Római Birodalom felbomlásáig nyúlnak vissza: ennek egykori tartományaiból lettek később a nyugati nemzetállamok, de a Német-Római Császárság, mint jogutódnak szánt államalakulat, nem volt képes tényleges lojalitást kiváltani, és örökösei: Németország és Itália széttagolódása döntó' tényezó' lett a régió nemzetfejló'dési zavaraiban. Különösen szerencsétlennek tartja itt Bibó a Habsburgok szerepét, éspedig nem szimpla kurucságból, hanem jogtörténeti és nemzetközi jogi megfontolások alapján. A Habsburgok ugyanis az általuk egyformán fiktívnek vett német-római és németállamiság helyett mindinkább a kelet-európai kisállamok nemzeti legitimitásának felszámolására és saját dinasztikus-feudális, birodalmi legitimitásuk alá rendelésére törekedtek. Ehhez hozzájárult a szent szövetségi rendszer hátulütő- je: a monarchikus és a nemzeti legitimitás keresztezésének álmegoldása is.

Ez azt eredményezte, hogy a bizonytalan határokkal rendelkező' országok „énhatárai” is cseppfolyóssá váltak. A megzavart nemzeti identitás következtében hol a másét is a magukénak vélték, hol pedig a nemzethalált vizionálták. Önértékké lett a puszta létezés (így alakult ki a hamis realizmus), a belpolitikai életet békében is a háború logikája uralta el, miközben hol a reakció, hol az öncélú forradalmiság végletei között hányódtak, és a népszuverenitás megvalósítását monarchikus-arisztokratikus jellegű vezetők személyes uralmától várták. A népszuverenitás sem a nemzetek belső életében, sem egymás közti kapcsolataiban nem tudott intézményesülni, megszerveződni, szerződésszerűvé válni, nem volt képes megtanulható technikákat, bejáratott formákat kialakítani, vagyis: felnőni. így viszont megrekedt a serdüléses elmezavar, a tudathasadás állapotában: „a demokratikus forradalommal járó politikai romantika szertelenségei Közép- és Kelet-Európábán nemcsak állandósultak, hanem rettenetes, paradox kimérákká torzultak, s ami a legvészesebb, a demokrácia ellen fordultak” (Bibó 1986a:343). (Itt ismét párhuzam kínálkozik a pszichoanalízissel és a tárgykap- csolat-elmélettel, különösen ami a mitikus, prelogikus gondolkodás és a hasítás közti kapcsolatot illeti.)

A valósághoz való viszony elferdülése, az európai fejlődés értemének önmagából való kifordulása a német hisztériában és tetőpontján, a nácizmusban válik teljessé. Itt fejlődnek ki és egyúttal összegződnek azok a torzulások, skizofréniák, amelyek a francia forradalom terrorjával kezdődtek, Napóleon kalandor hódításaival folytatódtak és az első világháborúval, majd azt követő, diktált - és nem paktált — békékkel fokozódtak.

A gondosabb szövegelemzés rávilágíthat arra, hogy a tipológiát, amellyel a vágyelvű irrealizmus, a politikai romanticizmus értékvilágát, eszményeit csoportosította, Bibó mutatis mutatandis (az egyes további torzulásokat is számításba véve) Közép- és Kelet-Európára is alkalmazta, végül pedig a német fasizmust, mint e típusok mindegyikét egyesítő összhisztériát mutatja be. (A két világhábo54