Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Bombitz Attila: Virtuális Monarchia /A ’monarchikus/ oszt-rákozó’ olvasatok anomáliáiról Cristoph Ransmayr kapcsán)
tárgyalt poétikai újdonságok, amelyek tagadhatatlanul az osztrák hagyomány táptalajából nó'ttek ki, mára már azonosíthatatlanul és visszakereshetetlenül beépültek az összeurópai diskurzustörténésekbe, és sok esetben éppen nem a mai osztrák irodalomban kap modifikáltan hangsúlyos újrafelhasználást, másrészt, szándékolatlan esetben is, a nem elsó'dlegesen irodalomértelmezési szemszögből írott munkák eredményeinek ellenkező' szempontú felhasználása (Nikics Anita esetében a Zeyringer-féle tematikus leírás) leszűkítő' és túlságosan is általános értelmezést eredményez, Wittgenstein rendszeres felemlegetése (Kajtár Mária dolgozatában) pedig jobb esetben a nyelvfilozófiai tézisek irodalomba plántált, másodrangú modellálásához járul hozzá. A mindenáron való kimutatás pedig eleve nem az irodalmi értelmezésre épít, nem-irodalmi olvasási stratégiájával meg is sérti az irodalmi mű autonómiáját, saját törvényszerűségét és nyelven túli szabadságát.) Ezért érzem igen szerencsésnek Kulcsár Szabó Ernő' hozzállását, aki megoldani látszik - egy bizonyos szempontból — problémánkat: „[Ransmayr] művei sok tekintetben ugyan felismerhetően egyfajta történelmi és kulturális peremvilág anyagából építkeznek, mégsem közép-európai, netán 'kelet-közép-európai’ regények.” És argumentuma szerint: „[...] a térés időviszonyok attraktív összeszövése [...] egyszerre képes a történeti, mitológiai és kortárs képzetrendszerek kölcsönös aktualizálására [...] valójában már nem annyira rájuk 'emlékeztetnek', hanem új értelemhorizontot nyitva részesítenek egy episztémén túli virtualitás tapasztalatában. u A következőkben, Kulcsár Szabó tételéhez igazodva kívánjuk a szakirodalomban periférikus szerepet kapott első', „alapozó” Ransmayr-történeteket bemutatni, amelyek pedig tematikusán 'kelet-európai'- vagy 'Monarchia-történetek' lehetnének, ha kezdettől fogva nem volna látható a Ransmayr-poétika alakulása során a történetiség globális meghatározottsága: az, hogy a mindenkori világábrázolások túlnó'nek saját, szó szerinti jelöltségükön, és ezáltal olyan szimbolikus jelentéstartományok nyílnak meg a mű szövegvilágában, amelyek nem engedik meg a kizárólagos nézőpontok modalitását. Ennek következtében a bemutatandó két Ransmayr-szöveget, helyesebben az azokban funkcionáló virtuális Habsburg- illetve Monarchia-történetet olyan modellként fogjuk fel, amely poétikai adalékot nyújt Ransmayr „episztémén túli” virtuális tapasztalatának alakulástörténetéhez. A továbbiakban arra a hiányra kívánjuk felhívni a figyelmet, amely a különböző' í\spektusú értelmezésekben jelentkezik Ransmayr első szövegeinek felületes ismeretéből/1 A két * 20 Kulcsár Szabó Ernő: A kanonizáltság poetologiája, in: Esterházy Péter (monográfia), Kalligram, Pozsony, 1996. - Hozzá kell tennünk, hogy Kulcsár Szabó, talán éppen mert komparatív módon Esterházy és Ransmayr megtorpanásának, „küszöbhelyzetének” összehasonlítását erőlteti (igen megkérdőjelezhető' módon, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy a szerző miként érzi saját művét meghaladottnak vagy még meghaladhatónak), nem ismeri fel a két szerzői attitűd és világ-teremtési szándék lényegi különbségét és tétjét. Esterházy Lilijének (Tizenkét hattyúk) és Ransmayr Lilyjének (Morbus Kitakaró) világa, bár legyen az egyik nyelvi kísérletezés eredménye, a másik „elsősorban... nyelvben elgondolható, nyelv teremtette s csupán lehetséges világ imaginációján keresztül” megközelíthető, és így mint minden irodalmi alkotás, e két világ is a „nyelvi lehetőségek összjátékának” végeredménye. A nyelviségbe rejtett poétikai szándékon túl azonban mélyebb elkülönülést érzek - és ezt a hiányt vélem felfedezni Kulcsár Szabó írásában. Ransmayr művészetének tétjét - sok más példával és így Esterházy nyelvjátékával szemben is - én éppen az európai kultúrafogalom metamorfizációs lehetőségében látom, a már pusztulásnak indult, de még meglévő hagyomány destrukciós újraírhatóságában. 21 Dolgozatunk aktualitásához hozzájárult Ransmayr új kötetének megjelenése is, amely időben a három nagy regényt kísérő tudósításait és kisprózáit tartalmazza (Der Weg nach Surabaya [A surabayai út], Fischer, Frankfurt am Main, 1997). Köztük olvashatók a ransmayri ’történet’ megközelítéséhez olyan nélkülözhetetlen, további „mellékes” szövegek, mint a Der Held der Welt. Vermutungen über den letzen Tag von Konstantinopel [A világ hőse. Feltevések Konstantinápoly utolsó napjairól] (1985). Das Labyrinth. Eine Baugeschichte aus Kreta [A labirintus. Egy krétai építmény története] (1985), Fatehpur. Oder die Siegesstadt [Fatehpur, avagy a Győzelem városa] (1996). Ezek a történetek a világ történetének nem kizárólagos, kompenzált, pars pro toto-változatát illusztrálják: a bennük szereplő oszmán birodalom és Mehmet szultán, Knosszosz és Minosz, Akbar és Fatehpur behelyettesíthető a (virtuális) Monarchia és 64
