Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)
sem nem képes több információt közölni, sem nem teremt analógiát az eló'szöveg és a jelen szöveg között. Egy eminens figura közli majd óvatosan, hogy nem könnyű vele. De amit elküld, tényleg elbocsátó szép üzenet marad, (Mert utálja a tragédiákat.) Pez „irodalmi” vonatkozások könnyen csábíthatnak olyan értelmezésre, hogy író és kritikusa viszonyáról van szó, vagy író és szerkesztő' hidegüló' kapcsolatáról; szerencsére a viszony-kapcsolat természete homályban marad; s a vers következő' szakaszában meglepő' fordulat nyomán akár nézőpont-váltásról, „pálya- módosítás”-ról szólhatnánk: az általánosságokban mozgó, az irodalmi vonatkozásokkal érintkező' beszéd személyesbe csap át, a másutt már ismert én-ó' oppozíció egy lehetséges változatát tematizálja a vers, mintegy az egyes szám elsó' szemé- lyű címre visszautalva. Csakhogy a címben az aktivitás ígérete rejlett, az „Én pedig csak kivárom, hogy ö legyek” passzivitása az azonosulás esélyével számol, jóllehet, annak jövődjélisége kétséges helyzetet teremt, a vers énjét a passzivitás állapotában tartja. Az ó' felsóltb instanciaként jelenik meg (,Sok minden függ tóle”), igaz, nem teljhatalmú „Atya”-ként irányítja a világot, csak sok minden fölött, nem minden fölött dönt, s az én sincs annyira kiszolgáltatva, mint hihetnék. Az ellenakció: „Szakirodalmat olvasok, és már-már fenyegetőzöm. A tesztek szerint még mindig zöldfülő kamasz. ” Az önvédelmi gesztus (ön)gúnnyal párosul, az ó'-vé válás lehetősége meglepő reakciót hív elő, felkészülést és agressziót, amely eképpen keretbe fogja a verset, szilárd szerkezeti vázat épít, versszerűvé avat. Mindannak ellenére, hogy a külső világ értékelése nem egyezik a belsőével, a tesztek kimutatása nem felel meg az én elvárásainak. A vers megalkotódik, az irodalom fenségétől eljutunk előbb a „szakma”, majd a pedagógiai szókincsből merített kvalifikáció körébe; a prózáéba tehát? Az egyelőre egymást távolból figyelő én és ő között nem az irodalom, nem a „zengő költemény” hoz létre kapcsolatot, az azonosulásnak(?), beilleszkedésnek^), domesztikálódásnak(?) még nem alakultak ki (s kialakulnak-e vajon?) a feltételei. Mintha az ő szempontjai lennének a követelőbbek, az én pozíciója a védtelenebb. Am a versegészt az én- és őszemlélettől származó, (ön)gúnnyal jelzett distancia jellemzi, az én még csak készül a fenyegetésre, a tesztek következményei beláthatatlanok, ami történik, legfeljebb „ez-az”, ám semmiképpen sem pontosan behatárolható. Varázsütésről szó sem lehet, ennek megfelelően dallam sem épül(het) ki, és a költemény sem zeng, egyáltalán a zene a versbeszéden kívül marad. A boszorkányok feltámadása című kötetben szerzője megkísérli, hogy a „ha- gyományos”-nak mondható, ún. misztifikációs technikával körüljárja az előszóban megfogalmazottakat: Az újabbkori boszorkányokról, valamint miért gondolja üdvösnek a szerző e könyvecskét; az egyes fejezetekben kifejtendő paradoxonokat itt fölvázolja. Az innen már idézett mondatokból kitetszik, hogy a rájátszás esz91
