Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)
közével él György Attila, ám ebben meglehetősen következetlen, és ez nem azért baj, mivel feltétlenül egységes hangvételt igényelne az olvasó, hanem azért, mert következetlenségében sem rendszer, sem célszerűség nem vagy csak ritkán mutatkozik. Az archaizálás jóval több nyelvi fantáziát igényelne, merészebb szófordulatokat, mint ahogy az archaizálás megtörésében sem mutatkozik a szerző mindig bátornak, olykor inkább kevéssé ügyesnek. A szerkesztés roppant lehetőségekkel kecsegtethet, az előszó és az irodalomjegyzék, a prológus és az epilógus egymással dialogizál, főleg ez utóbbi megfelelései sejtetnek jóval többet, mint amennyit a közbeeső részek általában adnak. Ami viszont a kötet hagyomány- ban-állását illeti, elsősorban retorizáltsága, illetőleg a nagyon sikerült néhány fejezetben nem annyira de-, mint inkább anti-retorizáltsága révén jelzi hovatartozását, lokalizáltságát, s szinte párhuzamosan Láng Zsolt erdélyi Bestiáriumával azt az eltökéltségét, hogy újraolvassa, így hát újraértékelje a múltbéli alakzatokat. Ez a fajta múltlátás a stilizáltságot is új helyzetben lát(tat)hatná, ha ez a stilizáltság a megvalósultnál markánsabban érvényesülne. A stilizáltság ellenében hat a magyarázkodás, nem az ál-tudósi szövegértelmezés, hanem a nehézkes és nem túl sokat mondó fejtegetés, amely több fejezetben akadályozza a rájátszásból fakadó játékosság érvényesülését. Nem az időnkénti felülretorizáltság okoz zavart, hanem a nemigen összegződő, ezáltal új minőséget létrehozni képtelen szociolektusok egymásmellettisége. A különféle szociolektusok azért nem járhatják át egymást, mert stíluserejük, „kisugárzásuk” messze nem azonos vagy hasonló értékű, egyik könnyen megsemmisítheti a másikat. * Két kötet Erdélyből, két erdélyi kötet: csillagtávolságban egymástól, tanúsítványa annak, hogy sokféle úton lehet a célhoz eljutni. A cél nem több, nem kevesebb, mint jó könyvek kiadása, olvasható — olvasandó művek megjelentetése. Az 1971-ben született, újságíróként kenyerét kereső György Attila, az 1972- ben született, jelenleg egyetemi hallgató Lövétei Lázár László ízléses kiállítású, érdekes borítólappal ellátott kötete, az előbbinek második, az utóbbinak első könyve figyelmeztet: bevett, bár igazán sosem bevált fogalmainkon, képzeteinken nem árt időnként változtatnunk, így a nemzetiségi vagy kisebbségi irodalom mindig legfeljebb földrajzi-nemzet(iség)politikai tartalmú meghatározását a nemzeti irodalom-regionáüs irodalom-világirodalom háromszögében szükséges újragondolnunk. Ismét meg ismét rá kell döbbennünk arra, hogy a magyarnyelvűség tényén kívül az eddigieknél sokkal alaposabban kell(ene) foglalkoznunk az irodalmi beszédmód-váltás regionálisnak minősített jelenségeivel (is), avval nevezetesen, hogy például egy újfajta (irodalmi) tájékozódás miféle nyelviesztétikai megoldási javaslatokkal élhet, a földrajzi távolság ellenére vagy épp azért hol húzhatók meg a hasonló irányba törő poétikai elképzelések vonalai. György Attila kisepikái ciklusának egységes kötetet sugalló szemlélete nem a történetet perli vissza, de nem is a töredékesség mellett szavaz, hanem hasonlóan jónéhány magyarországi példához a tiszta műfajok képtelenségét, az epikának a cselekményességet jórészt mellőző szervezettségét mutatja föl. Lövétei Lázár László már most több, mint a Térey-követők egyike, szuverén egyéniség, aki depoétizáló költői gesztusait a maga választotta kötött és kötetlen(?) formákban avatja lírává, egyben átértelmezve, deformálva, a maga módján újraalkotva a lírai alakzatokat. Vers vagy te is... Szeged, 1997. november-december fordulóján 92
