Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)
megdicsőülést egyként jelképező jelenségegyüttesnek nem adja magyarázatát, ellenben a leány teljes nevének megidézésével a kísértésnek és szentségnek egy tőről fakadtságát, a földi és égi szerelem egymásra sugárzó jelenlétét tanúsítja. A jelzők, a színek, a nevek szimbolikája révén tárul elénk megkísértettségnek és szűziességnek, bűnnek és bűntelenségnek, miként ,,jó[nak] és rossz[nak] dialektikus egysége, mert kísértés nélkül szentség nem is képzelhető, a kísértés ereje, az elkövethető bűnök summája, egyenesen fokmérője a szentségnek”. (Thomas Mann) És György Attila? „A környéken mindenhol súlyos, olajosán fénylő cseppek és vérvörös, valamint lila virágok hullottak az égből a szűz hótakaróra: méz és virágeső esett azon a napon. Egyesek a világvége, mások az isteni bűnbocsánat jeleként magyarázták a csodás eseményt — mi ketten azonban azóta is elborzadva gondolunk a meggyilkolt boszorkányra: a leányra, kit Violetta Honig Blumnak hívtak.” Az idézett passzusból A boszorkányok feltámadása ama rétege tetszik ki, amely a jelképekkel, önmagára utalással feldúsított nyelvhasználattal utal a jelenlét archaikus jelenségeire, a név megismétli a korábban mondottak egy részét (Violetta=lila virágok; Honig Blum—méz és virág[-eső]), a tulajdonnév egyediségével, idegenes betű/hangképével, titkot rejtő különösségével húzza alá a színszimbolikával gazdag közlést. Ilyen és ehhez hasonló megoldások még a kötet számos helyén fölbukkannak, egyhelyütt az archaizálás teremti meg a couleur locale-t: „Tudni kell mindenekelőtt, két, sőt háromféle boszorkányok vannak, s közöttük igen nagyok a különbségek — s ahogyan az emberek között megkülönböztetjük a nemes lelkűt és a pokolra születettet, éppúgy a boszorkányokról is dőreség lenne egy s ugyanazon-féleképpen beszélni”. Másutt a tudósíkodó) elbeszélő pózába helyezkedve röpít vissza a XV. századba a fejezet, ugyanakkor sem a naiv krónikás, sem a szövegéből kilépő jelenkori epikus szerepköre nem idegen a szerzőtől. Ami összekapcsolja a rekonstrukció látszatát kelteni igyekvő narrátort a saját anyagára hol iróniával, hol humorral reagáló XX. századi, beavatott íróval, az a túlstilizálás és a túlságos elidegenítés között lavírozó alkotó nyelvi kompetenciájába vetett bizalma, melyet nem ingat meg az sem, hogy miközben a narrátor mintegy a középkori ember tudását és hitét jeleníti meg, vele párhuzamosan, olykor egy fejezeten belül ugyanő a mai közbeszéd hangján szólal meg; történeti visszapillantást vált föl mai szóhasználat, anélkül, hogy a nyelvi kommunikáció biztonságának kétségbe vonására sor kerülne. Az elidegenítő effektus így zavaró tényezőként hathat, epizód-jellegűvé válik, amely akár elhagyható; s nem reprezentálja azt, amit reprezentálni hivatott volna: a különféle szociolektusok egymásra hatását, amely egy intertextuális és interkulturális folyamatban szerveződhet szöveggé: „Az Anyaszentegyháznak pedig nincsen már meg a világi cselekvéshez szükséges ereje és hatalma, így ’72- ben, midőn Őszentsége kinyilatkoztatta: a Sátán elszabadult, és démonai szerte garázdálkodnak a földön, a rettenetes tényből röpke életű sajtócsemege, kuriózum válott, s ebben nem kevés része volt maguknak a boszorkányoknak is, kik mindenkor jelen voltak az írástudók és betűvetők mellett, és azokat befolyásolva, ellenőrizve kétszeres hatalomra tehettek szert.” Az egyházi-inkvizíciós szocioelektus hatását némileg gyöngíti a köznapidivatos szókincsből származó sajtócsemege, a naiv elbeszélő szavajárása (,rettenetes tény”) a beavatott elbeszélőét (idézetünk bevezető része) látszik semlegesíteni, a ’72-ként megjelölt évszám a század pontos megnevezésével kapcsolatos kételyt hozza elő (később aztán pontosabb jelöléssel is találkozhatunk). Ez az „eklektika” azonban nem a szöveg polifóniájához járul hozzá, a szociolektusok itt egymást gyöngítik, s így a fejezet sok jó részmegoldása ellenére a nyelvi bizony82
