Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)
talanságot tükrözik. Éppen azáltal, hogy végül is a narrátori önreflexió elmarad, a különféle nyelvi rétegekből helyenként a közhelyesség kifejezései válnak dominánssá, mint „alkotói ihletforr ás”, „írói fantázia”, „erőn felül alkotni”. Talán beszédes lehet, hogy a leginkább az írói magatartásra vonatkoztatott passzusban lelhetünk eró'tlenebb megoldásokra, míg a(z áljtudós-nyelvi rekonstrukciós játékban erősebbnek mutatkozik az elbeszélő: „Bölcs volt, mint a kígyó, céltudatos, mint a hajó útja a tengeren, és könyörtelen, mint szerelmes férfinek kellene lenni a nővel. Talán ennek is köszönhető, hogy tartott a kígyóktól, nem szerette a vizet, a szerelmet pedig megvetette”. Ez a fajta krónikási hangvétel — sajnos — ritkán bukkan föl a maga tisztaságában: ha akarattal zökkent ki a narrátor a misztifikáció hangvételéből, a szöveg felszíni és mély rétege közötti feszültség sikerült megoldásokat eredményez, ám ha pusztán látszat-feszültségre telik, akkor fáradtabb fejezet kerül a papírra. A maga nemében a boccaccio-i hangvétel ű Mikor a boszorkányok banánt esznek a legkedvezőbb színben mutatja a szerzőt. Itt sikerül a tudóskodó elbeszélést a szöveg mögül az olvasóra kacsintó, az ő együttjátszását igénylő szerzői nézőpont szerint irányítani, s a különféle szociolektusok egymás mellé rendelése révén az ál-rekonstrukciós, értekezőien ál-komoly előadásba egy szertartásosnak induló költői est kudarcos epizódjait beiktatni. Az emblémák világértelmező jellegéhez egy nagyon is profán, sőt, obszcén szimbolika járul, és a kettő együtt a történetet a misztikus és a közönséges közötti határon segít egyensúlyban tartani. A szent térként funkcionáló előadóterem éppen a boszorkány!?) köznapi aktusa (banánt hámoz, majd szájába veszi a banánt) és ennek mindennapian triviális értelmezése révén a profán helyszínévé válik, amelyben még a csodaként aposztrofált események is (ön)irónikus értelmezést kapnak, az előző fejezetekre történő visszautalások, az önidézetek a történet komikumától átjárva, jelzik a szociolektusok találkoztatá- sából fakadó polifóniát. Kiváltképpen a rendkívül sikerült befejezésben sikerült a különnemű tényezők naív elbeszélői-t.udós kommentátori-ravasz huszadik századi narrátori hangvételének együttes megszólaltatása: „Mire a szolgák újabb fáklyákat hoztak, a rituálé elvégeztetett. Csak a láng égett valamivel fényesebben a szövétnekeken, s a versek csengése fakult meg kissé. Némely vidéken, nem messze tőlünk, megrázta magát a föld, néhány hajó elsüllyedt, és pár napig nem születtek gyerekek a banántermő helyeken. Erről azonban úgyszintén nem tudott senki, ahogyan a banán végső elfogyasztásának titkáról sem — mert három dolog van, melyet nem foghat fel az értelem: a kígyó útja a sziklán, a hajó útja a tengeren, és a boszorkány útja a banánnal.” Ebben a fejezetben nem zavaró, hogy előző fejezetek tételét ismétli a narrátor, kifejezetten hasznossá válik a magát naivnak tettető elbeszélés, jelenkori aktusnak és múltbéli rekvizitumnak összejátszása növeli a különféle nyelvi tényezők egymást erősítő hatását. Nem ritka pillanat ez a kötetben, de nem is olyan gyakori, mint a rokonszenvező olvasó szeretné... Az eddigiekből kitetszhetett, hogy a véletlen hozta el hozzám egyszerre a két kötetet, sem tematikai, sem modalitásbeli, sem pedig az irodalomfelfogás egészét illető — közvetlen — összefüggések nem lelhetők föl közöttük, talán csak annyi, hogy az irodalomnak egészen más pólusán található meg az egyik kötet „rokonsága”, mint a másiké. Ugyanakkor a két kötet nem ellentétképpen értékelhető, legfeljebb különféle megszólalások lehetőségeként. Ami valóban összeköti őket, az az impresszumból olvasható ki: „Erdélyi Híradó - Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 1997.” — majd a könyv végéről, „A könyv szerkesztője Orbán János Dénes, Műszaki szerkesztő: Bíró Zoltán.” Innen ugorhat át a gondolat a kiadói tervezés merészségére, a kockázatvállalásra, amelynek révén a Serény Múmia csoport 83
