Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Bombitz Attila: Virtuális Monarchia /A ’monarchikus/ oszt-rákozó’ olvasatok anomáliáiról Cristoph Ransmayr kapcsán)
Bombitz Attila Virtuális Monarchia A ’monarchikus/osztrákozó’ olvasatok anomáliáiról Christoph Ransmayr kapcsán Nemcsak azért beszélek európai regényről, hogy megkülönböztessem (például) a kínai regénytől, hanem avégett is, hogy azt mondjam: története nemzeten túli; hogy a francia regény, az angol regény, a magyar regény nem képes megalkotni a maga autonóm történetét, hanem mind egy nemzetek fölötti történet részese, ez az egyetlen ösz- szefüggésrendszei; amelyben egyfelől a regény fejlődésének értelme, iránya, másfelől egy-egy mű értéke megnyilvánulhat. (Milan Kundera: Elárult testamentumok) Dolgozatunkban arra a kérdésre keresünk választ, hogy a legújabb osztrák irodalom egyik markáns alakjának, Christoph Ransmayrnak írásművészetében fellelhetők-e a ’mo- narchikusság’ szimptomatikus jegyei, és ha igen, akkor milyen modifikációban érdemes beszélni róla. Kérdésfeltevésünket több okból is jogosnak tartjuk. Egyrészt az osztrák irodalom sajátosságait maximális megterheltséggel határozta meg Claudio Magris „Habs- burg-mítosz”-ról szóló könyve, amelyben Ferdinand von Saar életművén kezdve egészen Heimito von Dodererig demonstrálta a monarchikusság tipikus jegyeit (a nemzetfelettiség, a bürokratikus gondolkodásmód és az érzéki, élvhajhász hedonizmus irodalmilag megjelenő' eseteit). E három vezérmotívum, Magris álHtása szerint, az osztrák irodalomban a birodalom széthullását követően, sőt, annak következtében felerősödött. Hozzájárult a mítosz kiszélesítéséhez Ulrich Greiner is, aki mintegy az időben vissza és előrefelé bővíti Magris argumentálását, kimutatva többek között Adalbert Stifter és Thomas Bernhard poétikájának, mint a virtuálisan létező osztrák próza kezdő- és éppen aktuáhs (vég)pontjának érintkezéseit, és hangsúlyozva azt a kontinuitást, amely a Magris által időközben lezártnak tekintett mitologizálás és annak korábbi és későbbi modifikációs törekvései között fennáll. Greiner ’osztrák’ rendszerében az irodalom, legyen bár szó Stifterről vagy Handkéről, antirealisztikus és apolitikus, mert a cselekedni nem tudás és annak politikai-szociológiai-történeti genezisének felismerése mindannyiuknál egyfajta önmegvalósító, irodalmi pótcselekvésben jelentkezik, „vágyak és remények birodalmának transzformációiban”, ahol kompenzálva működik minden - egyébként nem lehetséges - társadalmi tevékenység. Alfred Doppler ugyancsak Stifter és Bernhard munkásságát veti össze (tartalmi-tematikai alapon), W.G. Sebald pedig Stifter és Handke aprólékos, leíró 1 2 1 Claudio Magris: A Habsburg-mítosz, Európa, Budapest, 1988. 2 Ulrich Greiner: Der Tod des Nachsommers. Über das „österreichische” in der österreichischen Literatur, München, 1979. 58
