Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)
A (leg)mai(bb) magyar irodalomban erőteljesen van jelen a két följebb vázolt tendeneia(?), a költői magatartás(?), beszédmód(?); kiváltképpen alkalmas ezeknek a „következtetéseknek” előre bocsátására (hogy felrúgjam a formális logika rendjét) két ifjú erdélyi poéta újabb kötete, Lövótei Lázár László A névadás öröme és György Attila A boszorkányok feltámadása című könyve. Míg az előbbi verspróza, az utóbbi prózavers, az előbbi egy látszatra lecsupaszított, szinte antipoétikus nyelv verssorokba tördelése, az utóbbi a Malleus Malleficarumra rájátszás gesztusát és a múlt jelenbe foglalódását nyelvek vegyítésével, tónusváltással érzékelteti. Az előbbi a jelen magyar irodalmi tendenciáit látszik követni, mintha Térey János megoldásai ütnének időnként át a versbeszéd szövetén, az utóbbi előzményeként — többek között — Bánffy Miklós ma keveset emlegetett Fortéjos Deák Boldizsárét nevezhetnék meg azzal a megszorítással, hogy Bánffy következetesen kitart archaizáló nyelvhasználata mellett, míg jelen és múlt egymást értelmező történéseit úgy foglalja György Attila egybe, hogy helyenként kizökkent a retorizáló előadásból, anakronizmusával figyelmeztet (nem az idő kizökkenésére, mégcsak nem is nyelvi játékaira, és ez akár felróható lenne a kötetnek, hanem) hasonlónak örök visszatérésére, a mindig egy történetre; a szerelemnek tulajdonított varázs vagy misztikum nagyon is földi jelenvalóságára. Lövétei Lázár folyamatos jelenben él, amelyet a névadásnak nem kényszere, hanem megfontolt öröme oszt szakaszokra, s mert a névadás elsősorban tudatos nyelvi cselekedet, e tettnek valamennyi körülménye számba vétetik, „megneveztetik”, minden lényegessé válhat, vagy ennek csupán látszólagos ellentéteképpen: semmi nem válhat lényegtelenné. György Attila viszont az ősszöveg meghatározta körön belül marad, az ősszöveg „tematikája” mintegy kijelöh a nyelv által megszólított terület határait, s ez korántsem eredményez beszűkülést, inkább a nyelvterület alapos bejárására késztethetne). Mindebből az a téves megállapítás származhatna), hogy Lövétei Lázár depoétizáló gesztusai nyelvi primitivizmusba futnak ki, viszont György továbbírja Bánffy Miklóst, visszafelé haladva az időben az erdélyi emlékirat-szerzők nyelvére támaszkodva felmutatja azokat a nyelvi tulajdonságokat, amelyeket „erdélyiség”-gé kanonizált az irodalomtörténet. Szerencsére az élő irodalom nem feltétlenül irodalomtörténeti elvárásokban, kanonizáló megerősítésben gondolkodik, hanem alakítja a kánont, fellazítja a poétikai rendszert, sőt, maga igyekszik azon, hogy kétségessé tegye a bevált értelmezői stratégiákat. A Mit csinálok a nagyszótárral című Lövétei Lázár-vers ugyancsak kétségbe ejtheti a hagyományos elméleti vért.ezetében taglalásra készülődő ítészt. Mert az még csak egyértelműnek tetszik, hogy itt a nyelvvel való bíbelődés aktusa készülődik, a „nagyszótár” (értelmező? nyelvtörténeti? helyesírási netán? vagy dialektológiai? egyáltalában kétnyelvű vagy egynyelvű?) mindenképpen egy nyelv foglalata, híradás egy nyelv mérhetetlen gazdagságáról, a szinonimák és a homonimák bőségéről, változatokról és leleményekről. Egyszóval: a költészet egésze egyben, vagy majdnem egésze, hiszen a kötet címét idézve, a névadás örömét jelentheti az is, ha egy költő még sosem hallott, sosem látott névvel ruházza föl például a légi semmit, így teremtvén a semmiből világokat. A költészet egésze annyiban, hogy mindenfajta költészet szavainak lelőhelye, tára a nagyszótár, csupán a fölösleg elvetése marad a „művészre”. Ugyanakkor a címben (és az ítészben? benne — sajnos — jóval ritkábban) ott a tanácstalanság, jóllehet a verseimet nem követi a tanácstalanságot látványosan jelző kérdőjel. Így a cím kijelentő mondatként is fölfogható, vagy pedig kérdés és kijelentés között lebeg egy mondat. Ez a lebegés aztán az egész versben jelen látszik lenni. Hiszen a lendületes első mondat a címet kísérli meg értelmezni, hogy a versegész a köl79