Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)
tészet (e költészet?) külső körülményeire utaljon. „Még kér a szakma, most kellene adni”: „Még kér a nép, most adjatok neki” — rendelődnek önkéntelenül egymás mellé a verssor-párok, iktatódik egy retorikus fölütés a deretorizáló előadásba. Annál is inkább, mivel a „szakma” nem feltétlenül pozitív jelentéstartalmat sugárzó jelölése a „nép” helyén áll, Petőfi Sándor indulatos felszólító módja Lövétei Lázár szkepszist eláruló feltételes módjává degradálódik, hogy aztán ifjú poétánk a szakmai elvárások igényelte magatartás-lehetőségeket „objektiválja”, mintegy felül-, de legalább is „távol”-nézetből szemlélje. Csak annyira avatkozik be a költő közvetlenül a megteremtett lírai én által körvonalazott állapotrajzba, hogy jelzi a világ szétválását énve és ökre, a nagyszótár használójára és a nagyszótár alapján számonkérőkre, költőre és megítélőire. Am ez a szétválasztás illuzórikussá válhat, a vers egy bizonyos pontján kétségessé lesz: ki beszél, ki kit int, ki kivel vitatkozik, és vitatkozik-e egyáltalában? A vers végére azonban tisztázódik, hogy a kétféle szemlélet, magatartás, szituáltság mégis létezik, aktivitás és passzivitás egymásba ér, ők figyelnek, de ez az aktívnak minősíthető cselekedet abban merül ki, „Hogy hagyom-e meggyőzni magam” — nyitva marad: az én ellenáll-e (aktivitás), tétlenül szemlél-e (passzivitás), vitázik-e (aktivitás), eltűri-e a rá irányuló figyelmet (passzivitás). Ars poeticának aligha nevezhető ez a vers, a negatív ars poetica megjelölés talán alkalmasabb volna (jóllehet nem lelnénk benne a névadás örömét); mivel egy, feltehetőleg konvencionális esztétikai elképzelés ellenében formálódik az én és ők látszatdialógussá alakuló beszéde, az én fölismeri az ők követeléseit, de az elfogadásról nincsen bizonyosságunk, mint ahogy a (megragadásról sem, bár mindkét lehetőség előtt nyitva marad a vers. Az is tisztázatlan, kit-mit értsünk szakmán. A versolvasó közönséget általában? Vagy azt a szűkebb csoportot, amely a megjelentetésről gondoskodik? Netán az ifjú költő pályáját tanácsaikkal módosítani kívánó személyeket, apparátust, intézmény(rendszer)t? Vagy mindössze(?) annak az igénynek bejelentését kapjuk, miszerint Lövétei Lázár nem óhajt sem a távolabbi, sem a (leg)közelebbi utódok módszerével szemelgetni a nagyszótárban? Bármennyit töprengjünk is a vélhető jelentéseken, a lényegesebbnek az tetszik, a felteendő kérdés: vers-e ez még? És: hol húzódnak meg a versszerűség határai? A külső forma meg a Petőfi-parafrázis nem látszik elég súlyos érvnek a vers-, a lírai alakzat mellett, a „kihagyásos” technika, a rövid mondatokká tördelt (többjelentésű szó) beszéd inkább szólhat a vers javára, különös tekintettel az áthajtásokra, viszont a „képes” szólás mellőzése a köznapiság és nem egy hagyományosan fölfogott irodalmiság mellett érv. Kulcsár Szabó Zoltán kitűnő Oravecz-kismonográfiájában gondolkodik el a modern líra alakváltozatain, modalitás-módosító aktusain, és a német poézis teremtette költői világokat szemlézve emlegeti a Gebrauchslyriket, a használati költészetet, amely „vissza akarta emelni a verset abba a szociális térbe, ahonnan az első avantgárd törekvésekre adott »klasszicizáló« válaszok a lírai modernséget kiemelték”. Talán nem tévedek, ha Lövétei Lázár verseire nem találom alkalmasnak ezt a jellemzést, mivel a depoétizáló gesztusok nemcsak a stilizálást megkövetelő eljárásokkal szemben formálódnak erélyessé, hanem ama szociális tér ellenében is, amely feltehetőleg domesztikálni szeretné a még nem agresszív, agresszívvá válni talán nem is akaró beszélőt, bár efféle késztetés érkezik hozzá. A konkrét költészetet említi a továbbiakban Kulcsár Szabó Zoltán: „A konkrét vers mintegy tárgyként kerül az olvasó »elé«, aki így még az »üreshelyeket« is maga alkothatja meg, különböző olvasási stratégiákkal különböző műveket hozhat létre az így — szinkron — értelemben egyszerre jelenlévő és távollévő szövegből.” Megkockáztatom, hogy Lövétei Lázár kötete nem mutat hasonlóságokat a konkrét költészet ekképpen 80
