Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Márton László: Sándor Iván századvégi történetei
Márton László Sándor Iván századvégi történetei A X X nyár folyamán külföldieknek (a magyar kultúra iránt érdeklődő, magyarul jól tudó külföldieknek) beszéltem két történelmi tárgyú regényről; mindkettő mostanában jelent meg, s mindkettőt egy-egy nemzedéktársam írta. A kérdés, ami eközben foglalkoztatott, röviden így fogalmazható meg: miért húzódott vissza a történelmi regény (vagy, mondjuk így: a történelemmel való elbeszélői foglalkozás) a magyar próza élvonalából? A történelem elbeszélői történéssé alakítása miért nem játszott számottevő szerepet a magyar próza két évtizede kezdődött látványos megújulásában? A válasz talán ott keresendő, hogy a történelemben, a történelemmel való foglalkozásban bosszulja meg magát leginkább a tárgy (vagyis a fabula) elszakí- tása a formától. Kicsit élesebben fogalmazva: minél inkább elszakad a témaként felfogott tárgy a formától mint nyelvileg meghatározott rendszertől, annál kevésbé tud elszakadni a rárakódó ideológiáktól. Ennél is fontosabb azonban, hogy bármely régi eseményre, régi események valóságos vagy lehetséges szereplőire való hivatkozás egyszersmind a történelemhez (mint létezésünk hagyományainak összességéhez) való viszony végiggondolását vagy megálmodását, megfogalmazását vagy jelzését is kívánja. Ez a tény - látszólag - inkább a történészek elé állít szigorú követelményeket; az írók dolgát - látszólag - megkönnyíti a kitalálás és a képzelet mint formáló tényező; ám ez valójában egy másik hagyománynyal való egyidejű szembenézésre késztet: ez pedig a magyar elbeszélő próza (tágabb értelemben: a magyar irodalmi kánon) hagyományainak összessége. Aki történelmi perspektívák mentén építi föl elbeszélői művét (amennyiben e perspektívákat egy kicsit is komolyan veszi), egyszersmind óhatatlanul rávilágít a magyar próza valamelyik régebbi stádiumára is, akár tudatában van ennek, akár nincs. Közben eltöprengtem azon is: jogos-e ilyen élesen fogalmazni? Mégiscsak vannak jelentős kivételek; vannak, akik az elmúlt évtizedek során a fentiek ellenére is a történelmi hagyománnyal és az elbeszélői hagyománnyal való szembesülés kettősségére építettek föl jelentős műveket. E kivételek egyike Sándor Iván. Amikor néhány évvel ezelőtt elolvastam Századvégi történet című regényét, feltűnt, mennyire komolyan veszi az elbeszélt sors és az elbeszélői forma összefüggéseit. Ezen a nyáron újraolvastam a Századvégi történetet; s közben (mintegy ellenőrzés gyanánt: hogy lássam, mi történik sorssal és leírással, ha annak távlatai nem a történelembe, hanem a jelenidőbe és a befejezetlen múltba vezetnek) újraolvastam az Átváltozások kertjét is. Meglepett, mennyire fölerősíti egymást a két könyv. A Századvégi történetben a Bécs-Buda-Krakkó háromszögelési pontok között haladunk; e háromszögelési pontok azonban leírhatók az osztrák jozefinisták, a magyar jakobinusok és a lengyel konstitucionalisták küzdelmeinek (illetve szét- szóratásuknak) színhelyeiként is; ugyanakkor mint háromszögelési pontok egy szerelmi háromszöget is kirajzolnak. Sándor Ivánt nem a (mi nézőpontunkból 49
