Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Márton László: Sándor Iván századvégi történetei
eldöntöttnek látszó) végeredmény érdekli, hanem a folyamat: az a folyamat, amelynek során a történeten belül egyre szorosabbakká válnak az összefüggések a széttartónak mutatkozó szálak között. A történet főszereplői ennek a paradoxonnak a foglyai: egyetlen elbeszélőd szólama van a regénynek, ám ezt az egyetlen szólamot a magyar férfi és a lengyel asszony felváltva meséli; és miközben a hang nem változik, a nézőpont hatalmasakat ugrik, észrevétlenül. Ám éppen ezért az egyetlen szólam nem válhat közös szólammá. Ugyanaz az egyes szám első személy másféle időmúlást jelent a férfinak, mint az asszonynak; még az olvasó előtt is más-más mértékben és módon szolgáltatják ki magukat. A férfi főszereplő néhány lépéssel önmaga előtt jár. Egy régi katonájának egy cinkos szemvillanásáról ezt mondja (mert a cinkosság ebben a történetben nem múltbeli eseményeket jelenít meg): „Valahogy részévé tett ezzel az éppen láthatatlan, de már közeledő századnak” (a jelenet egyértelművé teszi, hogy huszárszázadról van szó, de a regény címe alapján az új évszázadra kell gondolnunk), „úgy tüntetve föl, mintha a folytonosság megmaradt volna: az én jogaim, az ő kötelmei a régiek.” A férfi számára (még ugyanebben a jelenetben) a mindenkori jelen pillanat kardpengeként nyomul a kortyintásra emelt pohár és a száj közé, és (mondja) „az a suhanó penge szétvágta előttem az időt (...) mintha a szétválasztódás a testemben történt volna”; az asszony mintha néhány lépésnyivel mindig maga mögé helyezné önmagát, férje kopaszodó fejéről nővére szavai jutnak eszébe, „drágám, mily irigylésre méltó, neked mindig eggyel több tükröd lesz, mint énnekem”? mintha mindig saját múltjába menne vissza, hogy felidézze, miképpen képzelte annak idején a jövőt. A Századvégi történetben a mindenkori narrátorhang szituálja önmagát; a történelmi háttér egyes elemei a jelenidejű nézőpont miatt aránytalanul kiemelődnek. Az idő múlását és eredményeit (amiket mi már utólag mind tudunk, hacsak a róluk szóló tudósítások meg nem semmisültek a szertefoszló életanyaggal együtt) az előzményeiből és következményeiből kiboncolt jelen pillanat előlegzi meg. Mindez részletezővé és (főleg első olvasásra) nehezen követhetővé teszi a regény előadásmódját; viszont ezen az áron Sándor Iván nemcsak azt tudja elkerülni, hogy szereplőinek eggyé fonódó szólama (s rajta keresztül az úgynevezett „tények” felidézése) illusztratív legyen, hanem a leírás dekoncentrálódását is: minél görcsösebben kapaszkodnak a szereplők egy-egy apró mozzanatba (márpedig az egész regény leírható apró mozzanatok rekonstruálásának egymásutánjaként, s azok az eszmék, amelyekkel a szereplők szembekerülnek, azonosulnak, meghasonlanak, a rekonstrukció kötőanyagát képezik), annál érzékelhetőbbé válik bizonytalanságuk és szorongattatásuk. A bizonytalanságot, amely belülről fakad, az váltja ki, hogy a szereplők a maguk nézőpontjából még eldöntetlennek és képlékenynek látják a mindenkori helyzetet, és minden pillanatban új meg új választások előtt állnak; a szorongattatás viszont, amely külső faktor, azzal magyarázható, ahogy ami a szereplők nézőpontjából pillanatról pillanatra válaszúinak látszik, az olvasó (szerzőileg kalkulált) nézőpontjából megannyi zsákutca. Az Átváltozások kertjében ennek az elbeszélői folyamatnak lényegében a fordítottja zajlik: itt a jelenidő és a befejezetlen közelmúlt mutatkozik történelmi distanciából. Azt gondolhatnánk, hogy a jelenidőtől, különösen a köznapiként felfogott jelenidőtől csak szatirikus eszközökkel hozható létre gyors és határozott távolítás: a szatíra oda-vissza forgatott távcsöve hol parányivá zsugorítja a dolgok összességét, hol meg összefüggéseiből kiszakítva, aránytalanul felnagyít egy- egy részletet. Sándor Iván módszere ettől nem is áll távol, írói szándéka azonban 50
