Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Sigmond István: Es nem percog tovább a szú (elbeszélés)

hála a mennyei Atya kegyelmének — funkcióhalmozással egyszerűsítette az eljárást) elvakultságukban képtelenek megérteni azt az ordítóan egyszerű igazságot, hogy a sunyi ájtatossággal felvértezett hit-konkoly úgy beleeszi magát a mindent befogadó, elfajzott lélek-szövetbe, hogy nincs az az eget, földet s Istent gyalázó, fertelmes káromkodás, amellyel ki lehetne imádkozni belőle, lám, itt van élő példaként az én paradicsomi létben meztelenkedő' macám, akinek most már csak a hasát látom, vészes közelségben, a kulcslyukon szinte a szemembe áramlik a trottyant zsír, ha volna trottyant zsír, de ha nincs, ez akkor is olyan, és megközelítette az ajtót, az én bezárt ajtómat, és kopogásra emelte a kezét.- Imádkozzunk. Nyolc óra van.

A hang átáramlik a deszkaajtó rostjain, a szertartás szerint minden egyes órában meg kell ismételni a fohászt, egymással szemben térdelünk rendszerint, ujjaink összefonódnak erősen, tenyerünk is egymáshoz tapad, közben a meztelen emlőit lötyögő' halmai a hasamra szorulnak, a feje búbján látványosan ritkuló, kese hajzat, a kegyelmes Isten áldásáért könyörgünk, hogy adjon eró't, múltunk elviseléséhez, a korpa-erecskék térképvonalán elmereng a tekintet, egyik lábam görcsbe húzódik, kirúgok balra, az összehúzódott izmok felengedni látszanak, a macám szerint Isten mindig velünk van s szerelmetes tekintetét ránk veti, nincs menekvés, a görcs újra jelentkezik, a macám alig vesz lélegzetet, nyelés nélkül zsolozsmázik egyhuzamban, a magánhangzókat kezdem elfelejteni, a szinkópás tünetért részvétet érzek önmagam iránt, a rúgások hatása is dehonesztáló, lám, a lötyögő' emlők nyomása enyhül a hasamon, az ujjak feszülése sem olyan zsibbasztó.

— Te nem imádkozol?

Mit feleljek? Tudatom romokban hever az alázat súlya alatt, a lélek létezését tagadom, de térdelek tovább, s bólogatok helyeslón s boldogan, a halottak is magukban mondják az átkokat, suttyomban én is rázom az öklömet, de mi haszna, ha nem bó'dülhetek bezárt ketrecem rácsai mögött, a maca elkezdte nyalni a nyakamat, kinyújtott nyelve mellól kicsorog a nyál. az ima önmagát mondja tovább, a transzcendens tivornya világrajövetelt álmodik az ágyék kapuján, bűnbocsánat volt, nincs, fene bánja, a szexbe ölt imák mélabúra vezetnek, lásd a lekonyult kertész szomorú esetét a prostituálódott apácák lehengerelt virágágyásai között, nem, nem akarom ezt tovább, nyolc óra van ugyan, de az ajtót nem nyitom meg, az újabb kopogás ó'rjító'en hat, mintha az agyvelőmbe költözött volna egy istenhívó' szú, s kártékony önmagát meghazudtolva elpercegne egy soha véget nem éró zsoltárt, mely újra elszakít a naplóírás gyötrelmes gyönyörétől, a lényeg megint csak elmarad, a lényeg, a minden, amit papírra kellene vetni végre-valahára, de ehhez a szférák zenéjének kottalapjáról nem lehet elsó látásra lepötyögni a hangokat, s hátha nincs szférák zenéje, s az a bizonyos kottalap sem létezik, s a mennyei igazság, amelyről oly hittel motyogtam e naplórészlet elején, csak az égiekre érvényes, a filozófusokat, a hóhérokat és a tündérlepkéknek álcázott macákat a saját elhivatottságuk szegzi a keresztfára, de mi lesz velem, akinek e naplórészlet foglyaként rovom a sorokat, hogyan fogom megváltani a saját világomat, ha a kopogás állandósult a szobám ajtaján, az a szú már nem dalol, vicsorít bennem, s ahogy ajkait széthúzva mutogatja kannibálfogait, ez már én magam vagyok, nem nézek át többet a kulcslyukon, a ma31