Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Sigmond István: Es nem percog tovább a szú (elbeszélés)

Az etimológiai fejtegetések ideje lejárt, ezt elvégezték mások helyettem, nincs értelme tehát cáfolgatni vagy megerősíteni a maca közismerten pejoratív értelmezését, a tűn dérlep kékre ez amúgy sem volna százszázalékosan érvényes, ezeknek ugyanis némi közük van az exhibicionizmusban fulladozó csatakancákhoz, akik testrészeik beteges mutogatását összetévesztik a paradicsomi lét meztelenségének pironkodás nélküli magától értetődöttségével, ráadásul a hitélet mélységeibe a mágikus szertartások tobzódásában próbálnak lemerülni, nos, az ilyesmire nekem nincs idom, mindössze egyetlenegy nap áll rendelkezésemre, hogy megírjam ezt a naplórészletet, úgyhogy kizárólag az események rögzítésére akarok szorítkozni, a jelen idejű események rögzítéséről van szó, amelyeket természetesen jelen időben akarok láttatni, nem valamiféle fondorlatos meggondolásból, merthogy ebben a formában hihetőbbnek tűnne a szövegem, ez a feltételezés egyébként, mármint a leírtak hitelességével kapcsolatos kétely teljességgel értelmetlen gondolatfe- csérlés, hiszen ez a naplórészlet neked készül, tündérlepkém, egyedül a te számodra íródik, s az a miatyánk-kehelyben megbújt aprócska kocsonya, amiről említést tettem az imént, amely homlokod boltozata mögött moszat- gombaként senyvedezik, kezdetleges mivoltában olyannyira magába szippanthatja a leírt szót, hogy emez törlődik a papírlapról, mások olvasatában tehát elképzelhetetlen, egyszóval: másodpercről másodpercre kell hogy kövessem az események sorozatát, másképp értelmét vesztené a létem, merthogy én egyfolytában csak naplót írok, reggel, délben és este, nem befolyásolom az eseményeket, az én írásom csak betűket szül, nem embereket vagy emberszabású szörnyeket, ezzel kapcsolatban viszont az a kérdés merülhet fel, hogy létemnek milyen kézzelfogható értelme van, csakhogy ezt még jövő’ időben sem tudnám megfogalmazni, a múlt ideit pedig - önáltatásból befelé, pöffeszkedésből kifelé - be lehet ugyan állítani csábos halottnak, de a hullaszag parfümmel keverve is hullaszag marad, erről meg az jut eszembe, hogy a múltat egy olyan halottal is lehet azonosítani, akit ha alaposan megcsiklandozol, feléledhet, és úgy üvölt át a jelenbe, hogy a jövő is megremeg tőle, amit még el lehetne viselni, de a tetembűz, amely átáramolhat a jövőbe, nem ugrik át a jelenen, egy része itt marad velem, rám telepszik, megfojt, összezsugorít, kezdhetem megint ivarsejtként az életet, múltam a jövő időbe költözik, a jelen, mint fogalom is elvész, eltűnik, jobban teszem tehát, ha mindezekkel nem foglalkozom, egyszerűbb, ha megmaradok a gyalogjáró jelen idő kérdőjelei között, s tovább nézem a macámat a kulcslyukon.

A lassan érkező őrület jeleit próbálom felfedezni magamon, noha ez nem valahonnan kívülről indul, közeledik és érkezik, olyan mint a megalkuvók értelmezte bűnbocsánat, amely ha belülről fakad, képes szűziesíteni a bűnös szándékot és a kvalifikált ringyók fajtalan tetteit. Egyre jobban távol maradok a hittanórai fennköltségtől, nem mintha a Bibliát akartam volna idemásolni, de azt sem szeretném, ha egy elvetemült pokolfajzattal azonosítanának, akinek a szellentését, is istenkáromlásként értékelik, gúnyolódó mosolya meg éppenségel genocídium, nem szokványos értelmezésben, lévén, hogy itt a túlvilágot benépesítő, minden bizonnyal valamiféle hierarchiában szerveződő lélektömeg tudatos kiirtásáról van szó, amelyre nem a mennyek országában, hanem a bűnbocsánatot hiába váró, gyatra kis emberi lelkekben kerülhet sor, csakhogy vádlóim, bíráim és egyben hóhéraim (a modern kor 30