Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 5. szám - Lászlóffy Aladár: Wesselényi telén (regényrészlet)
- Nem marad bíz az, rontotta tovább a helyzetet Bar tabs, azzal indokolva belső, csuklásszerűen feltörő ellenkezhetnékét, hogy neki az a tiszte, hogy a valóság helyes ismeretére tanítsa az ifjakat. Más idők, más császár, csak a trón ugyanaz. Erazmusz ezen eltűnődni látszott. Mikor lesütötte nagy szempilláit és nem felelt, akkor igazán nem mellékes átgondolnivalói akadtak, s ha semmi kérdéssel nem szólt ki segítségért, a preceptor bölcsen „bent” hagyta ilyenkor, szinte mint az elalvót, betakargatta a maga elálló fecsegéséből nyert kis méla csenddel. Nagyapó szundikált a kerékasztalra könyökölve, a császár csak feküdt hanyatt, valahol a Burgban, egy márványlapon kiterítve, Bartalis elnézett, szembe a kint rezgő ágak közül arcába sütő fényjátékkal, a Létom irányában. Erazmusz pedig mindenkinél kevésbé volt már jelen, messzebb járt, valahol a megtudottat az elképzelttel összedolgozó, egybeformáló lélek legtitkosabb könyvtárában, olvasótermében. A kép azt sugalmazhatná, hogy csendesen ült valami nagy asztalnál, s mint a festett kártyákat rakosgatta be a régi közé az új lapokat. Pedig ő futott, rohant, száguldott, szállt egy szembefutó folyosóban, térben, nem ebben a háziruhában, de huszárosán, színesen, kardosán, sarkantyúsan, odatoppantani, megállni összevágott bokával elbúcsúzni, a felravatalozott uralkodó elé, elvégre ő magyar király is volt, és most a kisfiú képzelgésének engedve felül, kegyesen és magyarul szól hozzá, megveregeti a vállát, ezredesi rangot és dicső jövőt igér, vagy csak jósol neki, s körül a gyászoló tömeg, az udvar, főhercegek és papok mind helyeslőn bólongatnak, s ahogy a sorfal közt kilépdel, kiér a nagy nyitott kapun a napfényes placcra, utánaszólva tiszteltetik Erdélyben a nagyapját... A fiú felállt, összecsukta a mozdulat-szellő zizegtette könyveket, s a két alvó közt ügyesen átlépkedve, latin helyett bement a kisházbeli hátsó szobába a legújabb históriáról álmodozni, hogy ez a délután is mindennek ellenére, gazdagon s jól végződjék. Bent a hűvösben, mert itt ma történetesen nem gyújtott be senki, magára vette a bekecsét s végigvetette magát a pokrócos pádon, s két. perc múlva az igazak álmát aludta ő is. * Volt idő, mikor Erazmusz komolyan úgy gondolta, hogy Károlyfehérvárat nagyapjáról, a volt óbesterről nevezték el. Szerető' ábrándozása rajzban is megfogalmazta többször nagyapja helyét, szerepét az osztrák ármádiában, annak ellenére, hogy sem ő, sem Csanád nem engedett soha az unszolásnak (még annak sem, aminek különben egy belső titkos játékszabálynak megfelelően engedni kellett: „Az én kedvemért!” ... Ennek hatálya alatt be kellett venni a keserű orvosságot, és születésnapra várvavárt ajándékokat, például csacsit lehetett kierőszakolni, de tiszti pályára nem készült egyik unoka sem!) Kedvenc rajza, mely évekig a kicsiház főfalán, a könyvespolc felett ékeskedett így nézett ki: seregseregseregsereg eregseregseregseregs regseregseregseregse egseregseregseregser gseregseregseregsere seregseregseregsereg eregseregseregseregs regseregseregseregse egseregseregseregser gseregseregseregsere 17
