Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Lászlóffy Aladár: Wesselényi telén (regényrészlet)

- Nem marad bíz az, rontotta tovább a helyzetet Bar tabs, azzal indokol­va belső, csuklásszerűen feltörő ellenkezhetnékét, hogy neki az a tiszte, hogy a valóság helyes ismeretére tanítsa az ifjakat. Más idők, más császár, csak a trón ugyanaz. Erazmusz ezen eltűnődni látszott. Mikor lesütötte nagy szem­pilláit és nem felelt, akkor igazán nem mellékes átgondolnivalói akadtak, s ha semmi kérdéssel nem szólt ki segítségért, a preceptor bölcsen „bent” hagyta ilyenkor, szinte mint az elalvót, betakargatta a maga elálló fecsegésé­ből nyert kis méla csenddel. Nagyapó szundikált a kerékasztalra könyökölve, a császár csak feküdt hanyatt, valahol a Burgban, egy márványlapon kite­rítve, Bartalis elnézett, szembe a kint rezgő ágak közül arcába sütő fényjá­tékkal, a Létom irányában. Erazmusz pedig mindenkinél kevésbé volt már jelen, messzebb járt, valahol a megtudottat az elképzelttel összedolgozó, egy­beformáló lélek legtitkosabb könyvtárában, olvasótermében. A kép azt su­galmazhatná, hogy csendesen ült valami nagy asztalnál, s mint a festett kártyákat rakosgatta be a régi közé az új lapokat. Pedig ő futott, rohant, száguldott, szállt egy szembefutó folyosóban, térben, nem ebben a háziruhában, de huszárosán, színesen, kardosán, sarkantyúsan, odatoppan­tani, megállni összevágott bokával elbúcsúzni, a felravatalozott uralkodó elé, elvégre ő magyar király is volt, és most a kisfiú képzelgésének engedve felül, kegyesen és magyarul szól hozzá, megveregeti a vállát, ezredesi rangot és dicső jövőt igér, vagy csak jósol neki, s körül a gyászoló tömeg, az udvar, fő­hercegek és papok mind helyeslőn bólongatnak, s ahogy a sorfal közt kilép­del, kiér a nagy nyitott kapun a napfényes placcra, utánaszólva tiszteltetik Erdélyben a nagyapját... A fiú felállt, összecsukta a mozdulat-szellő zizegtette könyveket, s a két alvó közt ügyesen átlépkedve, latin helyett bement a kisházbeli hátsó szobá­ba a legújabb históriáról álmodozni, hogy ez a délután is mindennek ellené­re, gazdagon s jól végződjék. Bent a hűvösben, mert itt ma történetesen nem gyújtott be senki, magára vette a bekecsét s végigvetette magát a pokrócos pádon, s két. perc múlva az igazak álmát aludta ő is. * Volt idő, mikor Erazmusz komolyan úgy gondolta, hogy Károlyfehérvárat nagyapjáról, a volt óbesterről nevezték el. Szerető' ábrán­dozása rajzban is megfogalmazta többször nagyapja helyét, szerepét az oszt­rák ármádiában, annak ellenére, hogy sem ő, sem Csanád nem engedett soha az unszolásnak (még annak sem, aminek különben egy belső titkos játéksza­bálynak megfelelően engedni kellett: „Az én kedvemért!” ... Ennek hatálya alatt be kellett venni a keserű orvosságot, és születésnapra várvavárt aján­dékokat, például csacsit lehetett kierőszakolni, de tiszti pályára nem készült egyik unoka sem!) Kedvenc rajza, mely évekig a kicsiház főfalán, a könyves­polc felett ékeskedett így nézett ki: seregseregseregsereg eregseregseregseregs regseregseregseregse egseregseregseregser gseregseregseregsere seregseregseregsereg eregseregseregseregs regseregseregseregse egseregseregseregser gseregseregseregsere 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom