Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Kőbányai János: Üzenet a második évezredre (Szarajevói jelentés ’97 április)

bugyrot-frontot, mint majd mindenki Szarajevóban. Felesége nemzetiségi alapon vált el tóle cserbenhagyásos sietséggel, mert hirtelen életbevágóvá vált számára saját „fajtája” hívó szava, két gyermekét is ezen az alapon szakította el tóle, s vitte ki a városból. Rettentő magára hagyatottságában a háború ajándékozta meg igazi párjával. Közbejötté nélkül talán soha nem tudja meg kivel él? S ki is ő maga? Mire képes, mire hivatott? Új asszonya szintén nem az ő „fajtája”, és éppen ezért a leggyökeresebben az. Szarajevói. Itt élte át a négy évet, s mint ilyen: nem vérhez, de az emberhez kötötte az életét. Slobo, aki több száz jelentkező közül nyert el egy titkári állást az amerikai követségen, s ezért nyugat-európai fizetést húz — a kávéházban ezúttal ő rendel - Horvátországban nevelkedő gyerekeit támogatja, hiszen a közben magára hagyott anyjuk (a vérség okán kötött kapcsolat a szabad világban sem életbiztosítás) most munkanélküli. Miközben úgy helyezkedünk el az asztalnál, hogy kilássunk a pápai színekkel fellobogózott katedrálisra, szemmel tartsuk a járőröző SFOR katonákat, a helyi rendőröket, és az emelvényt építő munkásokat, a szembe lévő asztalnál eddig nyugodtan társalkodó férfi hirtelen felpattant, kávéscsészéjét a földhöz vágta, beszélgető partnerére döntötte az asztalt, és hangos átkozódásokkal kiment az utcára, mint aki rendezte a számláját. Társa nyugodtan szívta tovább a cigarettáját, a pincér felállította előtte az asztalt, s friss hamutartót helyezett rá, majd elment seprűért és lapátért. Sok fegyver van a városban, - jegyezte meg Slobo, majd aziránt érdeklődött, hogy a megnyílt utazási lehetőségek révén érdemes lenne-e Budapestre jönnie gyermekruhákat, iskolai felszereléseket venni? Igen kiszámított az ideje, mert a régi rendszerben évről évre két nappal hosszabodott, s már egy hónapot is meghaladó szabadsága új munkahelyén elvesztette érvényét. Itt elölről, tizenkét nap vakációval kezdődik a ranglétrája, s legföljebb még a több napos, amerikai ünnepeket használhatja föl gyereklátogatásra.

— Miért nem hozod vissza a gyerekeket? Miért nem Szarajevóban tanulnak, hiszen most már itt is „adottak” a körülmények?

— A nyelv miatt. Külön fejlesztik a nyelvet. Új szavakat kreálnak, vagy rengeteg szó közé erőltetnek be egy erős há hangzót. Lassan nem értem meg az anyanyelvemet. Ezt tanítják-szorgalmazzák az iskolákban. Nem akarom, hogy a gyerekeim más nyelvet beszéljenek, mint én. Minden porcikámmal tiltakozom az új nyelv ellen. Ha elmegyek innen - csak most, csak a békében gondolok erre, s valahol másutt kellene gyökeret eresztenem, ha ez egyáltalán lehetséges — ez a nyelv miatt lesz. Ha az számottevően megváltozik, lehetetlen tovább maradni. Az én gyerekeim idegen hangzókat, szavakat, dialektust nem tanulhatnak. Bárhol is nőjenek fel, az eredeti (na milyen?) nyelvüket, amivel itt, Szarajevóban születtek, romlatlanul kell magukkal vinniük.

A nyelv a tapasztalat, az élmény kötőanyaga is. Slobo a háborúban oly meleg hitközségi élet és szolidaritás széteséséről mesél. Már a háború alatt megkezdődött a visszaszállingózás, Izraelből, Spanyolországból, Kanadából. A viszonyok rendeződésével, még nagyobb tömegben települtek vissza. Kérik vissza a pozícióikat. Vitatkoznak. Ok is szenvedtek. Számkivetve lenni: az is szenvedés, csak másfajta. Idegennek lenni, vagy itthon életveszélyben? Rosszízű vetélkedő, amelyben nem lehet igazság.

A kosovoi stadion a pápa látogatása után sem marad munka nélkül (rákövetkező hétvégén pedig végre elindul a nemzeti labdarúgó bajnokság), — ott tartják a Bosnyák Fegyveres Erők Napját, katonai parádéval, notabilitások, a diplomáciai kar, s persze a népség katonaság jelenlétével. Tehát nagy százalékban az előző napok ceremóniáin részt vett szereplőkkel. Tágas irodából nézem a gyülekező tömeget. Tarik Kupusovic-nál kavargatom a kávét, a háborús polgár73