Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Szárnyas Gábor: Álláskereső' tréning

cél, hanem az is, hogy mindenki munkahelyet találjon magának még a három hét alatt. Biztosított minket arról, hogy ez egy nagyon kemény menet lesz, aztán fölhívta a figyelmünket a falon lévé' táblára, amelyen még az előző tréning résztvevőinek nevei szerepeltek: a tizenkettőből hét mellett kis piros csillag jelezte, hogy ők nem hiába fáradoztak, már sikerült állást találniuk.

A komor, esó's és hideg hétfő' reggelen Kati sugárzó arccal és jó hírrel fogadta a társaságot: Orsi, a csoport tizenegyedik tagja, akit egyikünk sem ismert, mert pénteken éppen személyes találkozót bonyolított le egy munkáltatóval, mindenféle tréning nélkül sikeresen elhelyezkedett, ma reggel már munkába is állt, mondta Kati, legyen ő a követendő' példa számotokra, s a neve mellé rögtön föl is ragasztott egy csillagot. A bejelentés semmilyen pozitív hatást nem gyakorolt a csoportra, ültünk mereven és magunkba zuhanva, szánalmas és lehangoló benyomást keltve, és ez a nyomasztó hangulat csak fokozódott, amikor Kati kérésére kifejtettük, miként éljük meg jelenlegi helyzetünket. Mindenki neki volt keseredve, sugárzott belőlünk a kilátástalanság, és már senki sem bízott önmagában, saját erejében, az álláskereső' klubot tartottuk az utolsó lehetőségnek, hogy sorsunk jobbra forduljon. A kétdiplomás, negyvenöt éves István arról panaszkodott, hogy felesége és két kamasz fia tehetetlennek tartja, amiért nem talál állást, pedig szerinte ennek legföbb oka az, hogy nincs jogosítványa, és talán rosszul tudja eladni magát. A harmincas éveik közepén járó, családos Andrea és Éva férjeik állandó szemrehányásait viselték egyre nehezebben, a huszonnyolc éves, még gyermektelen Jutkának meg éppen tönkremenőben volt a házassága emiatt, de ők is bűntudatot éreztek, vádolták magukat és elviselhetetlennek tartották a munkanélküliséget, elsősorban az anyagi helyzetük romlása, az életszínvonaluk esése érintette őket érzékenyen. A negyvenéves, elvált Magdi szégyellte, hogy felnó'tt fia a kenyérkeresó', ahogy a húszéves Ágota is, hogy mindenféle jövedelem nélkül idó'södó' szülei nyakán él.

A lamentációk hosszú sora után Kati mindenkit biztatott, hogy ne búsuljon, nem olyan reménytelen a helyzet, majd meglátjuk, hogy mennyi lehetőség van, s mennyi erő és képesség rejlik bennünk, ő pedig biztos benne, hogy mindannyian válogatni fogunk a kínálkozó alkalmak közül. Aztán egy fóliatáblára rajzolt ábra segítségével elmagyarázta, hogy ezeknek a lehetőségeknek, azaz a betöltetlen és megszerezhető állásoknak a nagy része — az ábra szerint nyolcvan százaléka - egyáltalán nincs is meghirdetve, hanem az ember vagy ismerősök útján értesülhet azokról, vagy úgy, hogy telefonon rácsörög mindenféle cégekre, esetleg egyenesen személyesen bekopog hozzájuk. A klub három telefonján annyit telefonálhatunk ingyen, amennyit csak akarunk, mondta Kati, de ez még a jövő zenéje, egyelőre azt kell pontosítanunk, hogy ki milyen állást szeretne, s bár erről már bizonyára mindenkinek van valami elképzelése, azért nem árt, ha előtte valamelyest kontrolláljuk magunkat. Az asztalon mindegyőnk előtt hevert egy vaskos, piros, Job Club föliratú dosszié, amelyben mindenféle, az álláskereséshez szükséges segédeszközök voltak, így ebből szedtük elő azokat az önismereti teszteket, amelyeket első lépésként kitöltöttünk. A válaszok összegzése után megtudhattuk, melyek azok a személyiség típusok, ahová besorolhatók vagyunk - mert egyszerre háromba tartozhattunk —, s ezekhez mindjárt néhány foglalkozást is találhattunk, hogy mely pályákra vagyunk esélyesek. így volt a „szervezett munkafolyamatokat kedvelő típus”(fonalgyártó, élelmiszertartósító), „domináns típus”(főszerkesztő, revizor, egyenruhás pályák), „kreatív típus”(fodrász, táncos, író), „alkalmazkodó típus”(technikus, kézbesítő), „emberközpontú tí- pus”(tanácsadó, lelkész), „objektív típus”(geológus, laborasszisztens), „nem szociális típus”(pénzügyi nyilvántartó, műbútorasztalos) és „sokoldalú típus”(kiadó,

33