Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Lengyel András: Az első' monográfia (Albertim Béla: A magyar szociofotó története a kezdetektől a második világháború végéig)
Az első monográfia Albertini Béla: A magyar szo- ciofotó története a kezdetektől a második világháború végéig Albertini Béla könyve a magyar szocio- fotó történetének egyik roppant izgalmas dimenzióját egységes folyamatként először teszi „láthatóvá”. Természetesen eddig is tudtuk, hogy Magyarországon is létezett (s létezik) a fényképezésnek az a formája, amely a szociális viszonyok — elsősorban az anomáliák - vizuáhs megrögzítését és nyilvános fölmutatását végzi, s így valamiképpen visszahat a „létrehozó” viszonyokra. De e tudásunk mindeddig epizodikus és véletlenszerű volt. S — ami e könyv megítélésekor egyáltalán nem lényegtelen — eddigi tudásunk nagy részét is Albertini Bélának köszönhettük. Albertini ugyanis nemcsak a szóbanforgó könyv szerzője — a könyv megírásához szükséges filológiai föltételeket is jórészt ő maga teremtette meg. Bár kenyérkereső foglalkozása nem erre predesztinálta, érdeklődése, személyes ambíciója jó negyedszázada a magyar szociofotó múltjának kutatójává tette. Némi túlzással azt is mondhatnánk, magát a témakört is voltaképpen ő tette módszeres kutatás tárgyává. Ő végezte el a filológiai alapozást. Szívós, kitartó munkával áttekintette a magyar nyomtatott sajtót, hogy kigyűjtse mindazt a fotó- és szöveginformációt, ami a szociofotósok működése során keletkezett (eredményeit sokszorosított szöveggyűjteményekben részben közzé is tette); levéltárakban kutatott, s fölkereste és kifaggatta a szakma (akkor még élő művelőit — Irena Blühovától, mondjuk, Müller Miklósig. Ezek az interjúi a szó szoros értelmében leletmentések voltak, egyben sokszor rég elfelejtett érdemes alkotókat vontak be újra a magyar kultúra eleven áramába. Ma a magyar szociofotó egészének eseménytörténetéről, egykorú sajtóvisszhangjáról, az oeuvre-k megmaradt készletéről alighanem ő tudja a legtöbbet. Mostani könyve így eddigi kutatásainak kikerekítése, a részeredmények egységes folyamatleírásba való integrálása. A könyv gondolatmenete saját eddigi kutatásainak nyomvonalán halad. Rendezőelve az időrend; egy rövid, a Szociális fényképezés külföldön című bevezető fejezet után kronologikusan tagolódó fejezetek sorjáznak (A korai szociofotó; Szociofotó az I. világháború, a forradalmak, a konszolidáció és a gazdasági válság idején; Új szín a szociális fényképezésben: a népi mozgalomhoz kötődő szociofotó megjelenése; A második világháború és a magyar szociofotó). E megoldás kézenfekvő és realisztikus, hiszen a szociális fényképezés is időben kibontakozó folyamat, amelyben a későbbi produkció a korábbiak által (is) létrehozott föltételek között, azokat folytatva vagy tagadva jön létre. Az időrendi tárgyalás előnye, hogy a genézis nyomon követhető, s érzékelhetővé válik, hogyan alakult ki a „műfaj” Magyarországon. „Mindenki”, aki számításba jöhet, elhelyeződik így a folyamatban a maga időrendi helyén - a nagyon távoli előzményeket jelentő 1856-os újsággrafika anonym szerzőjétől az 1940-es évek számos politikailag is tudatos szociofotósáig. Jellemzést kapnak a kezdetek útkereső vagy éppen csak „idetévedő” alakjai, például az újságíró-író Tábori Kornél vagy az újságírói hajlamú közgazdász, Tonelli Sándor (szociofotósként való fölfedezésük is Albertini érdeme); az „érett” szociofotó nagy alakjai, Escher Károlytól Szélpál Árpádon át Haár Ferencig s tovább; a népi mozgalommal kapcsolatba kerülők (pl. Müller Miklós vagy Lakatos Vince); a szociofotós nők, Kárász Judittól és „Blüh Irén”-től Sugár Katáig. Sor kerül a szociofotó teoretikus megalapozóira és igazolói- ra Brogyányi Kálmántól Hevesy Ivánon át, mondjuk Róth Lászlóig. S föl-föltűnnek azok is, akik - bár külföldön alkották meg fotós éleművüket — magyarok voltak s hatottak a magyarországi fotókultúrára (pl. Moholy-Nagy László, André Kertész, Brassai). Értelemszerűen szó esik a szociofotós törekvések intézményi hátteréről és „mozgalmi” bázisairól is - a Sarlósoktól Kassák Munkaköréig. Ennek a kronologikus, „narratív” előadásmódnak, persze, vannak hátrányai, fogyatkozásai. Szükségképpen háttérbe szorul ugyanis a műfaj vizuáhs természetének szisztematikus elemzése, a művek részletező bemutatása, egyedítő vonásaik föltárása. E tekintetben szimptomatikus 93
