Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Lengyel András: Az első' monográfia (Albertim Béla: A magyar szociofotó története a kezdetektől a második világháború végéig)
már a műfaj meglehetősen szűkszavú definiálása is. („A szociofotó a társadalmi kiszolgáltatottság, a peremiét, az anyagi elesettség fényképi dokumentuma. [...] A szociofotó - szociális fénykép — készítésének célja valamilyen hatás elérése. Ha keletkezését követően nem kerül nyilvánosság elé, később is lehet történetitársadalmi dokumentum, adhat esztétikai élményt, de funkcionális jelentőségét elveszti.”) A szociofotóról beszélve ugyanis aligha lehet eltekinteni attól, hogy a szociofotó is: fotó, lényegét - dokumentáló és kritikai funkciója mellett, azokkal egyenrangúan - képi megalkotottságának módja adja. Ezt - ahogy Albertini idézi is Haár Ferenctől - maguk a szociofotósok is tudták. Haár szerint például az „irodalmi tartalom” keresése elégtelen megközelítési mód: „a különböző' anyagok, textúrák, fény-árnyék, a szürke középtónusok stb. értékét és jelentőségét’’ is látnia kell annak, aki a képről beszél, „mert végeredményben ezek hozzák ki a fotográfia teljes mondanivalóját”. Sajnos, ez a dimenzió Albertini Béla könyvében nem kap súlyának megfelelő tárgyalást, s így az általa föltárt gazdag anyag igazi jelentése sem mutatkozik meg teljesen. Albertini Béla értékrendje, persze, így is kiderül, leírásaiból, utalásaiból kitetszik, hogy kiket tart igazán fontosaknak, kiket kevésbé. Ám jobb lenne, ha ez az értékrend képi elemzések sorozatára, módszeres érvelésre épülne. így ugyanis nem mindig világos, miért kap ez vagy az a fotós előnyösebb besorolást, mint egy másik. Magam például Albertininél jobban hangsúlyoznám (az újságíróként és költőként is számon tartott, de igazából szociofotósként fontos) Szélpál Árpád jelentőségét. S Kárász Juditot is, Müller Miklóst is fontosabbnak érzem, mint ahogy a monográfia sugallja. Kálmán Katát viszont — bő képi bemutatásával szemben — kevésbé érzem jelentősnek. Mindezekben döntést, persze csak a módszeres képi elemzés hozhat. Külön mérlegelést kívánna a kötet képanyaga, amely - fotós könyvről lévén szó - több mint szokványos illusztrációs anyag. A képek adják a földolgozás értelmét; értük s miattuk történik minden, szolgálatukban áll a filológia is. S egy monográfia keretében természetesen bizonyítékok is, igazolják vagy — esetleg - cáfolják a monográfus érvelését. Magam a képanyag alapján úgy látom, Albertini Béla viszonylag tág szociofotó-fogalommal dolgozik. Én az ő helyében egy szűkebb, a kép vizuális erejét jobban figyelembe vevő fogalommal élnék. Kérdés például, hogy minden, a társadalom valamely szegmensét vizuálisan dokumentáló fotó - legyen bármily esetlegesen C,rosszul”) megkomponálva - szociofotó-e? Szociofotónak én — lehet, hogy szűkkeblűén és tévesen - csak a képi megkomponáltságot és a dokumentativitást egyensúlyosan hordozó fotókat tartom. Ugyanakkor az is kérdés, hogy mennyire sorolható a szociofotó körébe a fotómontázs, amely — lévén tudatosan konstrukció — a dokumentatív funkciót nem tudhatja betölteni, sőt képi értelemben hangsúlyozottan fikció. Maga a könyv — a kiadást vállaló Magyar Fotográfiai Múzeum jóvoltából — szépen tipografizált, végiggondolt- megtervezett kötet. Csak dicséret illetheti. Ezt az összhangot azonban, sajnos, a képanyag nyomdai kivitelezése némileg lerontja. (Szélpál Árpád szövegének reprodukciója például „szellemképes”, maguk a fotók pedig sokszor szürkék, tónustala- nok.) Albertini Béla monográfiájának mérlege, persze, minden eddigi ellenvetésem ellenére, egyértelműen pozitív. El tudok képzelni a témáról egy másik, másképpen építkező könyvet is (tudomásom szerint erre készül is egy franciaországi fotótörténész), de az alapozás érdeme Albertinitől el nem vitatható. Amit ő hosszú, szívós munkával föltárt, azt egyetlen későbbi földolgozás sem kerülheti majd meg, s amit ő e könyv megírásával elvégzett, azt valakinek — neki vagy másnak - mindenképpen el kellett végeznie. E teljesítményhez mérten pedig minden, mégoly jogos kifogás súlytalan. (Magyar Fotográfiai Múzeum, 1997) Lengyel András 94
