Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium III. (I. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)
más, mint az érzékenység különleges formája — kegyelem. Ez a fogalom azonban különféle nehézségeket is hord magában, amelyek a predesztinációhoz kapcsolódnak, vagyis az ember passzivitását feltételezik. Ezért én inkább az érzékenység kifejezést használom. A világot járva újra meg újra megerősödik bennem az a meggyőződés, hogy bár a lelkiismeret a zsidó-keresztény kultúra jellemzője, ez az érzékenység minden emberben közös. Egyetlen megszorítást azért tennék — ezek a közös jegyek elsősorban ott jelentkeznek, ahol közeli hozzátartozókról, családtagokról, vérségi kötelékekről van szó. Paradox bizonyítékul szolgál erre a maffia felépítése — élén a keresztapával —, amely a vérségi kötelékeket másolta le. A harmincas években Dominikában egy Rafael Trujillo nevű diktátor uralkodott, aki tömeges keresztelőket rendezett, s egy idő után, amikor már szinte minden alattvalójának keresztapjává lett, uralmát nem lehetett megdönteni. A családi kötelékek érzése visszatartotta az embereket a lázadástól, s az amerikaiaknak kellett a diktátort félreállítani, mert a dominikaiak szemében apa volt. Annak ellenére, hogy a lelkiismereti érzékenység különböző kultúrákban különböző mértékű ( a vérbosszú például számos társadalomban teljesen elfogadott kategória), mindenkiben közös vonás az a vágy, hogy lelkiismerete tiszta legyen hozzátartozóival kapcsolatban, s közös az is, hogy a hozzátartozók véleményével számolni kell. Az afrikai kultúrában, ha valakit a családja elítél, az illető többé nem mutatkozik szülőfalujában, mert nem tudná elviselni, hogy saját közössége kiveti magából. A család az a társadalmi intézmény, amelyben megőrződik a lelkiismeret - ez teszi tehát lehetővé a faj fennmaradását. Ha viszont valaki lelkiismerete parancsára átlépi a család határait, akkor már kegyelemről beszélünk. Nem akarok tanácsokat osztogatni a lelkiismeret fejlesztésére vonatkozóan, inkább a különlegesen elhanyagolt területekkel és veszélyekkel kapcsolatos gondolataimat osztanám meg, s így az is kiderül, milyen módszereket tartok alkalmasaknak a lelkiismeret önépítésére. A bűntudat, a „nem tiszta” lelkiismeret a legkülönfélébb formákban jelentkezhet. Karl Jaspers A bűn problémája című híres esszéjében a bűn négy fajtáját említi, köztük a bűn legszokatlanabb formáját - a metafizikus bűnt, amely mindenkit terhel. A bűnnek ez a megjelenési formája érdekel engem a legjobban, amikor a gazdagok világa - egy kisebbség világa — és a szegény világ között járok, és a két világot elválasztó szakadék állandó mélyülését tapasztalom. Akár évszám szerint is meg lehet határozni, hogy mikor kezdett ez a hasadás tágulni. Világosan látni ugyanis, hogy évtizedek óta, többé-kevésbé a hatvanas évek vége óta tart a fejlett világ lelkiismeretének elal- tatása a legszegényebbek világával kapcsolatban. Hiszen az ötvenes években a születő harmadik világ, e világ előrelépése iránt mutatott érdeklődés, az éhínség és a betegségek problémájának megoldásával kapcsolatos próbálkozások sokkal általánosabbak voltak, mint ma. A fejlett világ önzési együtthatója az utóbbi időben erőteljesen megnőtt, és a lelkiismeret elaltatásának tudatos vagy ösztönös mechanizmusai nagyot fejlődtek ebben a világban - a tömegtájékoztatásból például száműzik az éhezés témáját ( a planetáris méretű éhezését ugyanúgy, mint a helyi éhínségét). Miért van ez így? A fogyasztói világ nyugodtan akar fogyasztani, s ahhoz, hogy biztosítsa magának ezt a nyugalmat, el kell feledkeznie mások éhezéséről. Érdekes megoldás a lelkiismereti probléma átruházása az egyházi és karitatív intézményekre. Ezen intézmények vagy szervezetek tagjait hivatalból bízzák meg, hogy a lelkiismereti problémákkal foglalkozzanak. Ezzel a fejlett világ rendezte is a kérdést: „Mi fizetjük az adót, az ilyen dolgokkal pedig foglalkozzanak a szakemberek!” Ezért gondolom azt, hogy a jaspersi metafizikus 38
