Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium III. (I. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)

bűn területén — vagyis a szolidaritás-vállalás terén - napjainkban igen komoly krízissel van dolgunk.

Amikor a lelkiismeretet pusztító veszélyekre gondolok, elsó'sorban a médiumokra tekintek bizalmatlanul. A tömegtájékoztatási eszközök hozzászoktatnak minket a szenvedés, a bűnözés, a gyilkolás látványához. Oly mértékig meztelení- tik le a borzalmat, a szörnyűséget, a bűnt, hogy az eró'szak látványossággá válik, s ezzel elaltatják a lelkiismeretet, s lényegüket tekintve nevelés ellenesek. Az emberi természetnek ezt a vonását zseniálisan világította meg Bolestaw Micinski, aki elítélte az „O, ez érdekes!” magatartást. Ha a rosszra ilyen „O, ez érdekes!” felkiáltással reagálunk, akkor - Micinski szerint - etikai vétséget követünk el, mert mindent a látvány, a színház szintjére süllyesztünk.

Ha valaki gazdagon terített asztalhoz ül, s közben a tévében a nyugatafrikai Sahelben haldokló embereket nézi, elaltatja lelkiismeretét. Magam is meggyó'ződtem arról, hogy hova jutottunk, amikor 1993-ban a United Nation Commission for Refugees munkatársával, Ogata asszonnyal egy menekülttáborba repültünk Szudán és Etiópia határára, ahol 300 000 fiatal ember haldoklott (a harmincasok öregembereknek számítottak). Rongyos, nincstelen emberek voltak, borzalmas, maláriás körülmények között tengó'dtek. Ebből a szörnyűségből Addis Abebába indultunk, s tulajdonképpen még aznap Rómába repültünk. Este elmentem a nevetgélő' emberekkel zsúfolt Piazza Navonára, ahol szórakozás, éttermek, remek ételek, meleg éjszaka fogadott, és akkor - amikor rádöbbentem erre a kontrasztra - elsírtam magam, ami ritkán fordul elő' velem. És valójában akkor tudatosodott bennem az is, hogy mennyire közölhetetlen az én eló'zó' napi tapasztalatom.

Egyetlen intézmény, sem egyházi, sem karitatív intézmény nem tudja kifejleszteni lelkiismeretünket, mert az összes tömegtájékoztatási eszköz, minthogy az emberiség nagyobb részét kitevő' szegényekről való megfeledkezés általánossá vált, lelkiismeretünk elaltatására törekszik. Annál is inkább elszomorító ez a jelenség, mivel az emberiség létkérdéseinek megoldása csakis planetáris méretekben képzelhető' el. Ha pedig e planetáris elképzelések megvalósítása közepette megfeledkezünk a legfontosabb dologról, arról, hogy az emberiség háromnegyed része rosszul és a jobb élet reménye nélkül él, akkor nincs esély a globális megoldásra.

Csuang-Ce a vita természetéről elmélkedik:

„Tegyük fel, hogy vitatkozunk valamin, és te legyőzöl érveiddel. Nekem nem sikerült felülkerekednem, de vajon ettől már neked lesz igazad, és biztos, hogy én tévedtem? És ha én győzök, és te maradsz alul, akkor ettől már biztos, hogy igazam van, és te vagy, aki téved? Vajon lehet-e igaza egyikőnknek, és vajon tévedhet-e a másik? Lehet, hogy mindkettőnknek igaza van? Vagy talán egyformán tévedtünk mind a ketten? Mi ketten nem tudjuk megérteni egymást, mások meg csak a sötétben tapogatóznának. Kinek mondjam, hogy tegyen igazságot? Olyannak, aki szerint neked van igazad? De ha már előre neked ad igazat, akkor hogyan tud igazságot tenni? Vagy olyannak szóljak, aki velem ért egyet? O pedig már előre nekem ad igazat, azért nem tud igazságot tenni! Vagy talán olyannak, aki se velem, se veled nem ért egyet? De hisz ha eleve elutasít téged is és engem is, akkor azért nem tud igazságot tenni! Vagy olyanra bízzam a döntést, aki mindkettőnkkel egyetért? 0 meg azért nem tud igazságot tenni, mert szerinte nekem is és neked is igazunk van. így aztán megérteni se velem, se veled, se vele nem tudjuk egymást. Vagy talán másra kellene bízzuk a dolgot?

39