Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Óhajtásaim (Kecskemét és népe 1848 tavaszán)

másik tagja még ezen is túlment, és azt javasolta, hogy minden tized számára rendeljék meg azt közpénzen. Végül úgy döntöttek, hogy a céhek maguk legyenek kötelesek azt megrendelni, míg az egyes tizedek és a nemzetó'rség négy őr- helye számára a város pénzén vásárolják meg az újság egyes számait. Minden bizonnyal megnyerhette a lapnak az a következetessége is a honatyák tetszését, ahogyan Táncsicsék felléptek a nemesi megyeszervezet hatalmaskodásaival szemben.

Az ütközés egyik fó' területe a város társadalmán belül már évtizedek óta a földszerzés volt. Kétségtelen, hogy a márciusi események közvetlen hatása érezhető' abban az ügyben, amelyet Kovács Gergely szószóló terjesztett előbb a Választott Közönség, majd a tanács elé, mivel „számos lakosok aláírásával ellátott azon folyamodvány, minél fogva ez eddig közlegeló'ül használt pusztaszeri pusztát tanyaföldekre osztani kérik.” A kellő nyomaték érdekében „népes gyűlésben ... a lakosok közül számosán megjelentek”. E széleskörű társadalmi megmozdulás egyenes következménye volt a városban lévő földnélküli, nincstelen tömegek régi törekvéseinek. Már az előző évtizedekben is hasonló követelések okoztak nem csekély gondot a város vezetőinek. Ezúttal nemcsak az feszélyezte a városatyákat, hogy március 17. óta gyakorlatilag nyilvánosak lettek a tanácsülések, hanem az is, hogy a korábbi tanyásodás, parcellázás következtében csaknem az utolsó nagyobb közlegelőnek a rideg gulya és ménes számára a város határától közel 50 km-re levő Pusztaszer maradt. A szorult helyzetben a tanács mégis engedett, „s a többség abban állapodott meg, hogy a mondott puszta tanya földekre kioszttassék.” A nemesség érdeke azonban még itt is közbeszólt, és a tanács nem első alkalommal kezdett ügyes manőverbe, kihasználva ehhez a paraszti demokrácia, illetve önkormányzat kereteit is: „mind amellett a közelebbi vasárnap tartandó tizedgyűlésben a puszta miképpen kezelése iránt a házzal bíró minden lakos személyesen kihallgattatni rendeltettek”, szólt a döntés. Az azonnali és visszavonhatatlan cselekvés elhárítását szolgálta az az érv is, „hogy miután az idő már messze haladt, és jószágtartó lakosok a méneseket is lehajtották, a kiosztás csak ősszel menjen folyamatban.” Ősszel pedig már olyan események előtt állt az egész ország, hogy ekkora ügyre már nem is figyeltek.

Talán egyetlen társadalmi réteg volt az országon belül a cselédség, amelynek jogi és anyagi helyzetén a pozsonyi országgyűlés és a márciusi forradalom semmit sem változtatott, sőt még halvány reményeket sem ébresztett bennük. Értehető, hogy ez a számában igen jelentős, és többszörösen kiszolgáltatott társadalmi csoport a maga eszközeivel, a törvényes kereteket megkerülve igyekezett legalább néhány esetben orvoslást találni. A halasi gazdák 48 nyarán azért fordultak segítségért a magisztrátusukhoz, mivel „a mostani zavargós időkben a cselédek gazdáikat, minden igaz ok nélkül elhagyják, s még az általok okozott károkat sem akarják önként megtéríteni”. A magisztrátus érdemben foglalkozott ügyeikkel és rendőri úton oldotta meg javukra a vitát.

Kecskeméten is előfordultak hasonló esetek, de nem volt ritka eset az sem, hogy önként jelentkeztek a cselédek nemzetőrnek és katonának. Ilyen sérelem érte Kiss László cívist is, aki panaszával magához a polgármesterhez fordult: „Babszem Pista béresem, ki azt gondolám, hogy tanyán van, nemzetőri süvegben éppen most jött hozzám: kérdezém mindjárt az újság okát, azt mondja, hogy ő bé van írva nemzetőrnek, s holnap néki mennie kell.” Eljárását annál inkább meglepődve tapasztalta a gazda, mivel „néki semmije sincs”, „de különben is a nemzetőrségi törvény 1. paragrafusa szerént, mint gazdai hatalom alatt lévő cseléd, az őrködés alól ki van véve.” Nyilván ebben az esetben is arról lehetett szó, hogy „őtet valaki maga helyett megfogadta”. Tekintettel arra, hogy a nemzetiségek

55