Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Kovács István: Emlékérem (Magyarok és lengyelek Európában 1848-49-ben)
való önállósodása, mint erről a porosz liberális politikusok körében napok óta szó volt és a sajtóban olvasni lehetett, azonnali orosz intervenciót von maga után. Márpedig — húzta alá a király - a francia inváziótól tartó poroszokra a lengyelek nem számíthatnak. A lengyel küldöttek válaszukban arról igyekeztek meggyőzni az uralkodót, hogy Lengyelország feltámasztásának kihirdetésével és ezzel egyidejűleg az O- roszország elleni háború bejelentésével, IV. Frigyes Vilmos elejét veheti annak az akciónak, amelyet az elégedetlen, éhes orosz-lengyelországi jobbágytömegeket felhasználva az orosz hatóságok a poroszországi lengyel tartományok ellen készítenek elő — nem kis mértékben az osztrák hatóságok 1846-os galíciai módszereinek tapasztalatait felhasználva.4 A liberális nézetektől nem idegenkedő király azonban hajthatatlan maradt s uralkodói akaratával és tekintélyével a porosz politikai elitnek azon tagjait támogatta, akik ellenezték az Oroszország elleni háborút s a lengyel ügy kompromittáló felkarolását. Közismert tény az is, hogy a Poznani Nagyhercegségben szerveződő lengyel csapatok egy hónappal a pétervári kiáltvány után már az orosz helyett a lengyel katonai táborokat felszámolni akaró porosz hadsereg egységeivel ütköztek meg. A május 9-i bardói kapitulációval a lengyel nemzeti gárda, amely azért szerveződött, hogy a porosz sereg előhadaként harcoljon Oroszország ellen, szétszóródott, felszámolódott - a lengyel állam helyreállításának reményeivel együtt. „Csak Lengyelország holttestén juthat Oroszország Németország szívéig csak a német szabadság elfojtása biztosíthatja Lengyelországban a kancsuka uralmát” - olvasható az Augsburger Allgemeine Zeitung március 26-i számában.5 Oroszországnak, I. Miklós cárnak azonban csak „Lengyelország” — azon belül a Poznani Nagyhercegség — holtteste kellett, s beérte azzal, hogy az ottani lengyel szabadságmozgalom elfojtásával, nemzeti törekvések visszaszorításával biztosítsa a porosz hadsereg és kolonializáló bürokrácia uralmát. Ettől kezdve „a független Lengyelország jogait és provinciáinak szabadságjogait” a Frankfurti Előparlamentben résztvevő lengyel küldöttség képviselte, az is mind erőtleneb- bül és csak egy ideig. Az 1848. március 13-i bécsi és a 15-i pesti forradalmak után megalakult magyar liberális kormány 1848 májusában követeket küldött a Frankfurti Parlamentbe. Az ezt követő hetekben Batthyány Lajos miniszterelnök és társai mind inkább számoltak ugyanis azzal, hogy a teljes német egység létrejötte a Habsburg Birodalom felbomlásához vezethet. Ez esetben a továbbra is Habsburg-jogar alatti, de magyar hegemóniájú birodalom székhelye Bécsből Budára tevődik át. Gergely András történész kortársunk ezzel kapcsolatos gondolatát idézve: „A frankfurti magyar követküldés a jelzett külpolitika jegyében szövetségkötési ajánlattal társult. A térség liberális nagy- és középhatalma, a német és a magyar szövetkezett volna egymással, a régió új stabilitása érdekében, elsősorban az orosz fenyegetettséggel szemben...”6 (A magyar fél számára az lett volna a kívánatos, ha az osztrákok minél gyorsabban csatlakoznak a német egységhez.) A magyar kormány azonban ugyanolyan irreális reményeket fűzött a Frankfurti Parlamenthez, mint a Poznani Nagyhercegség Nemzeti Bizottsága a porosz liberális kormány és uralkodó Oroszország elleni fellépésének elkerülhetetlensé4 uo. 117. 5 uo. 107. 6 Gergely András: Az 1848-as forradalmak európai és magyar kölcsönhatásai. In: Európáról és Magyarországról. Bp. 1996, 114. 42
