Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Sándor Iván: Papírváros (regényrészlet)
Nem. Mégis sietnie kell. Hosszan alkudozott egy fiatalemberrel, aki éles sikoltásokat kevert a panaszszavaiba és váladékos szemének örökös törölgetése közben minél több pénzt próbált belőle kicsikarni. Ruben tudta, hogy az öszvérnek, amit végül elég olcsón vásárolt meg, néhány napja lehet már csak, de nem törődött vele. Beesteledett. Erre várt, a hűvösségre. Hátrapillantott a tengerre. Visszajátszódott a hullámzás. De benne maradt a zúgás hangja is, ami azt mondta: soha. Soha nem fut ki többé veled hajó a tengerre. Olyan volt a hangzás, mint egy kaddisé. A tenger megkínozta Rubent, a viharok őrjöngéséből csak menekülni kívánt, a gyomra felfordult, amikor hullámhegyről hullámvölgybe zuhant, a kikötők megközelíthetetlen szirtjei, zátonyos homokpadjai, amelyeket éppen hogy túlélve elkerültek, iszonyattal töltötték el, most mégis úgy érezte, hogy ha többször nem fut ki vele már hajó, az nem más, minthogy lezárult... mi?... Sivár dombon állt. Az öszvér békésen nyalogatta a kirepedezett földet, mintha talált volna egy fűcsomót. A fény törésében még egyszer feltárult a tengernek a látható világ pereméig húzódó, mindent elárasztó nyugalma. Mint egy romolhatatlan feljegyzés. Ruben tudta, hogy a kéken ragyogó felszín közelről tajtékos habzás, a tükörre a fényzuhatagban finom rétegeket mintázó áramlás fenyegető, mélybe rántó erő, a látvány mégis túlemelkedett a rejtélyen, mintha ő teremtette volna az érzéseiből ráfeszítve az alkony keretére; a kép tengelyében dagadó vitorlákkal repült a gálya, a kormánynál a mezítelen felsőtestű kapitány, akinek a tekintete, mint egy jel, olvasható volt; úszott a hajó a gyöngyöző elmúlásban kikötőtől kikötőig, kötelet nem hurkolva többé a mólók rögzítőoszlopaira, mintha örökös útját összeegyeztethetetlen világok között járná, egyikben sem találva otthonra, ám mégis összekapcsolva az egymásról nem tudó világokat, ahogy az áradatból a kiszáradásba elhozta őt is. A kapitány arca billogként tüzelt a zúgó távlat szivárványában, olvasható volt Ruben számára, mint egy pontos mondat, hangzása is volt, akár a hullámzás belépréselődött zenéjének, miközben a szavak is szóhullámzássá, szóáradássá, szóapállyá alakultak; elhozta tehát őt a kapitány hajója az egyik omlásból a másikba, hogy az egyik tapasztalat a másikat értelmezze, és még az apja sírjára is figyelmeztette; összekapcsolta benne a pusztuló világokat is, a szövegek világait is, az eléje tűnő jövőt az élő emlékezettel, s így mintha betűk hullámtörésén repült volna a vitorlás, már nem láthatóan, jellé formálódottságának bensőséges olvasatában. Kiszáradt narancsligetek kísérték. Aláhullott egy zöld levél. Húsos volt, mintha nedvek áradtak volna benne, mégis olyan lassú spirálfolyosóban ereszkedett, akárha, miként a többi levél, már régen kiszáradt volna. A hullás időtlenségébe zárta Ruben kísérő tekintetét is, miközben a tengerzúgás, amely átjárta, lassan csillapult érzéseinek a még és a már közötti kompjáratában. Négy napig volt úton. Segített az öszvérnek, húzta, tolta. Rövid időkre ült a hátára, így az állat kevesebb vízzel is beérte. Mióta Bét Seárimot elhagyta, nem gondolt rá, hogy visszatér apja sírjához. Porfelhőt kavarva haladt lefelő a dombon az enyhületet nem hozó alkonyaiban. Elérte a sziklasírt. Arra gondolt, hogy Jehuda Hanaszi nem érezte 12