Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Sándor Iván: Papírváros (regényrészlet)
az otthoniét biztonságát és ezért próbálta azt a szavak tégláiból megteremteni. A szétszórattatásban való helytállás hajtotta, hogy szövegekből építsen templomot? Most úgy gondolta, hogy Jehuda Hanaszit ennél is erősebb szenvedély vezette. Az életben való otthontalansággal akart szembeszállni. A barlangsír bejáratánál megcsapta az elmúlás zajtalanságának enyhülete. Még nem lépett be, még nem pillantotta meg a sziklába vésett menóra alatti üreget, de mintha máris megérintette volna a követ. Atyám! Pillants rám! Azért jöttél a földre, hogy megtanítsd a fiadat, miért jött ő a földre. Köszönetét mondott a tekercseken hagyott hiányokért. Úgy érezte, az ottléte maga is beírás. Kell lennie valahol még egy tekercsnek? Az a tekercs megtalálhatatlan. Jehuda Hanaszinak az lehetett az álma, hogy Ruben maga pillantsa meg azt, amit a soha meg nem található tekercsen nem olvashat el? Kibetűzte a sziklába vésett feliratokat, amelyek azóta kerültek a menóra alá, hogy elhagyta Bét Seárimot. „Sirassátok meg a tüzet, amit kioltott az Örökkévaló.” „A kaddis emberi nyelven szól.” „Es gyászt tartott fölötte a nép.” Ruben keresett egy éles követ. Hosszan csiszolta. Olyan sebes volt a keze, hogy egy napig tartott, amíg bevéste a betűket a kőbe. Nem érzett közben éhséget. Nem érzett szomjúságot. Mikor elkészült, lefeküdt a nyirkos földre. Almában betűket vésett a sziklára, amely az apja koporsóját elfedte. Úgy véste a betűket, mintha könnyű kézvetéssel náddal írna egy tekercsre. A tekercs tele volt írva, nehezen talált rajta helyet: Legyen az én szavam az utolsó. Azt álmodta, hogy amikor ezt leírta, a tekercsen áttűnt a fény és további üres helyek támadtak rajta, felkínálva magukat újabb szövegeknek. 13
