Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Révész László: A fiatal Magyarország
vább folytatván a korábbi rablópolitikát. A flagellum dei szerepét viszont a XI. századtól kezdve a „defensor fidei christianae” szerepe váltotta fel. Ezáltal hazánk a XI. századtól kezdve végig a nyugati civilizáció és a nyugati egyház(ak) védelmezője lett. Ezt a védő szerepet a lengyel mellett egyedül a magyar volt képes teljesíteni, még akkor is, ha saját maga is majdnem belepusztult. Az első magyar-török harc 1386-ban játszódott le a Balkánon és ettől kezdve a török veszély foglalkoztatta a magyar társadalmat és politikát. Az utolsó törökmagyar háború 1790-ben zárult le. Hogy mit jelentett népünk számára a török háború több évszázados szakasza, azt a következő adatokból láthatjuk teljes világossággal. A magyar nép számbeli ereje erősen megtört, amit főleg a Dunántúl esetében szemlélhetünk. Itt a lakosság száma Mátyás király után (azaz 1490 után) 900.000 volt. A török uralom alatt 300.000-re csökkent és még 1720-ban is csak 500.000 lett. Azaz két évszázad életét az jellemzi, hogy a lakosság száma 300.000- re csökkent, amint előbb írtam. Egyedül Dunántúlon körülbelül 4,5 millió veszteséget szenvedett a magyarság. A Mátyás korabeli kb. 4,5 milliós gazdag és virágzó Magyarország helyett a XVI. század végén csak kb. 2 millió magyar tengette nyomorúságos életét az elpusztult ország elhamvadt falvaiban. Magyar- ország Mátyás király idejében Európa lakosságának kb. 5 százalékát adta, és ez az arány sajnos a XVII. század végére 1 százalékra esett vissza. Török beavatkozás nélkül a XVIII. század vége felé a többi népek példájára 15-21 milliós nép lehettünk volna. Ezt a katasztrófát, amelyet a törökdúlás és török megszállás okozott, soha többé nem tudtuk kiheverni. A XVII. század végétől megindult az idegen polgárok, főleg a németek hazánkba való betelepítése, és az egykori erős nemzeti államból a XVIII. század derekára már erősen nemzetiségi állammá váltunk. Az 1787-i népszámlálás már 8 millió lelket jegyzett fel az országban; a XVIII. század végéig csak az Alföld délkeleti részére, a Bánságba 500.000 németet telepítettek be, ugyanakkor mintegy 180.000 román is betelepedett. A XVII. század végén jelenik meg a Délvidéken Csernovics Arzén pátriárka vezetésével körülbelül 35.000- 40.000 szerb család mintegy 200.000 lélekkel, akiket így a törökök elől mentettünk meg. (Az 1849-es szabadságharcban sajnos ellenséggé váltak!) Míg az ország magyar lakosságát az 1720-i összeírás idején körülbelül 55 százalékra tehetjük, addig ez az arány 1787-re már 39,1 százalékra zsugorodott össze, hogy 1850-ben ismét 41,6 százalékra emelkedjék. A magyarság tehát a török hódoltság és az ezt követő betelepítések illetve betelepülések során elvesztette abszolút többségét a Kárpát-medencében. (Aránya az 1910-i népszámlálás szerint 54,4 százalékra.) Az utána következő legnagyobb nemzetiségi csoport a románoké volt 16 százalékkal, míg a többi nemzetiségek aránya 12 százalék volt. Azt mondani, hogy a nemzetiségek Magyarországon a feudális állam idején akár a legkisebb mértékben is hátrányt szenvedtek volna a magyarsággal szemben, ez a történelmi ismertek messzemenő hiányát jelenti, ez a csak esetleges magyarellenes propaganda hangja. A betelepített német jobbágy volt a „liberae migrationis”, a személyes függőségnek alig alávetett kiváltságos paraszt, míg a magyar jobbágyok többsége illetve azok tömegei a szlovákokkal, ruszinokkal és a románokkal együtt adható-vehető tárgyakká, a jobbágytelekhez tartozó, de a földesúri önkénynek teljes mértékben alárendelt tárgyakká váltak. A betelepített szerbek az ország legjobb termelőföldjét kapták és csak katonai szolgálattal voltak terhelve, mint a határőrezredek katonái. Számos kiváltság birtokában voltak, szemben a magyar jobbágy valóban alávetett helyzetével. A magyarok 1715-ben létrehozott állandó határőrség katonái 14
