Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Sándor Iván: Papírváros (regényrészlet)
jelentené a halálomat az, hogy tudom az útirányt? Mert megmondanád nekik, ha kínoznának, és ezzel feleslegessé tennéd magad. A huszonnegyedik napon keletről feltűnt a part. A huszonötödik napon behajóztak Akkó kikötőjébe. A kapitány felvette a pántokkal ékesített zubbonyát. Letette a korbácsot, derékszíjára fűzte a tőrét. Ruben bólintott, úgy érezte, hogy az egyik nem létező világból a másik nem létező világba érkezett. Holott látta maga körül az élet jeleit. A kiszáradt föveny, a termés nélküli fák, a kíméletlen napfény elfeledtette vele a sötétséget, a vihar korbácsolta szírieket, az örökös esőzést. A sebei begyógyultak. A rongyait megvar- rogatta. A kapitány ugyanannak az ezredesnek tett jelentést, aki Rubent Szefforiszból a kikötőbe kísérte. Az ezredes úgy tisztelgett Ruben előtt, mint egy automata, amelyik régen belétáplált utasítások szerint működik. A hajós megkérdezte Rubent, hogy felkeresi-e az apja sírját. Igen, válaszolta gyorsan Ruben, bár nem is gondolt erre. Akárha gyermekkoruk óta ismerték volna egymást, és a pillantásuk most összekapcsolta volna a múltjukat. Ruben úgy érezte, hogy a hajós jobban ismeri a bizonytalanságát, mint ő maga. Ne menj többé Rómába, mondta a kapitány. Amíg Jehuda Hanaszira emlékeztek, védve voltál, de az idő elrohant és téged is megölnek, mint azt a sok embert, mint ahogy engem is, ha visszatérnék. Ruben úgy érezte, hogy valami, ami már jóideje megtörtént, befejeződik. A kétséges múlt formát vált, amelyben a jövőbe lopódzik. Később megkérdezte, hogy kaphatna-e kölcsönben némi pénzt, amin öszvért és élelmet vásárolhat. A hajós leszámolt húsz dénárt. Hová indulsz? — búcsúzott Ruben. Sok kikötőt és sok város ismerek, amit el kell kerülnöm, felelte a kapitány. Ruben várt, amíg kibontották a vitorlákat. Hallotta a parancsszavakat, látta, amint a kapitány zubbonyát levetve újra félmeztelenül áll a főárbocnál. Lehunyt szeme mögött a korbácsát forgató alak még sokáig látható volt, fölmagasodva, mint egy hullámlovas. A szél mintha nem is a hajót, hanem őt repítette volna az izzó kékségben. Már régen eltűnt, de Ruben még mindig látni vélte, mint aki nem tudott beletörődni abba, hogy valami elmúlt, s a , hajó hajósával vég nélküli útjára indult, elkerülve a kikötőket, a városokat, messzire suhanva az emberek lakta partoktól. Amikor felnyitotta a szemét, egyedül állt a fényben. Az ezredes is eltűnt. A fegyveresei is eltűntek. Mintha a hajós útnak indulása jeladás lett volna az általános visszavonulásra, elszakítva minden kötődést a hírvivőktől és a parancsszavaktól. Ruben várt, amíg a tekintetek és a mozdulatok utóképe is el nem veszett a tenger felől felszálló párában, mint aki nem tud búcsút venni, valójában szabadulni egy emléktől; úgy érezte, hogy habár ez az utazás véget ért, mégis átível a jövőjébe, hogy akárhová indul, újra valamiféle élményként találkozzon majd, s a változás csak azért porlasztja el benne azt, amit átélt, hogy az új formában ismétlődhessen meg. Eddig kész volt az ilyen találkozásokra, mert úgy érezte, hogy Jehuda Hanaszi ezt is feladatul rótta ki rá, de a felelősségtudata kihunyt, nem tudta, merre induljon. A jól ismert gyanakvó tekintetek kísérték. Ráér. 11
