Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Romsics Ignác: „Az emberiség érdekében” (Kelet-Közép-Európa forradalmai a XIX. század közepén)
elrendeződést prognosztizált, amely a történeti Lengyel-Litván Államközösség újjászületése mellett a történeti cseh és magyar királyság független államokként való helyreállítását is feltételezte.1 A nemzeti ellentétek felélesztésén túlmenően ez azért is hiba volt, mert Oroszország mellett a Porosz Királyságot és a Habsburg Birodalmat is a szabadságharc ellenfelévé tette. Igaz, Czartoryski nem is tőlük, hanem a nyugat-európai kormányoktól várt segítséget és diplomáciai elismerést. Ez azonban, nem először és a nem is utoljára a lengyel felkelések történetében, elmaradt. A lengyel függetlenség sem Nagy-Britanniának, sem Franciaországnak nem ért annyit, hogy Oroszországgal, sőt rajta kívül még a két másik érintett nagyhatalommal is konfrontálódjék. Ez pedig megpecsételte a felkelés sorsát. Bármilyen elkeseredetten védekezett is Varsó népe, az időközben talpraállt orosz hadak 1831 szeptemberében bevették a várost. A felkelés vezetői és a harcosok közül több mint harmincezren elhagyták az országot, és szétszóródtak Nyugat-Európában. A francia kormány azzal nyugtatta lelkiismeretét, hogy ötezer menekültnek kegydíjat állapított meg, a brit pedig azzal, hogy 1852- ig évi tízezer font sterling támogatát folyósított az emigráns lengyel szervezeteknek. A felkelés leverését követően az orosz kormány jelentősen korlátozta Lengyelország 1815-ben biztosított autonómiáját. A lengyel országgyűlést és hadsereget feloszlatták, a terület teljhatalmú ura a cári csapatok parancsnoka, a Varsó hercegévé és alkirállyá kinevezett Paszkievisz tábornagy lett. A varsói és a wilnói egyetemet bezárták, s az egész lengyel iskolahálózatot orosz irányítás alá helyezték. Ezzel Orosz-Lengyelországban is kezdetét vette a módszeres russzifikáció, amelyet az orosz hatóságok a többi nyugati tartományban már eddig is alkalmaztak. A könyvek és egyéb sajtótermékek kiadását szigorú cenzúra ellenőrizte. Az egykori autonómiából mindössze annyi maradt, hogy Lengyelországot nem osztották tartományokra, hanem megtartották korábbi közigazgatási egységét és beosztását, s az államélet alsó szintjén továbbra is tevékenykedhettek lengyelek. Az egyetlen olyan szervezet, amely kívül maradt az orosz ellenőrzésen, s amely a nehéz körülmények közepette is sokat tehetett a lengyel kultúra támogatásáért és a függetlenségi szellem ébrentartásáért, a katolikus egyház volt, amely ezekben az években töltődött fel azzal a nemzeti szellemmel, amely a mai napig sajátja. Porosz-Lengyelországra és Galíciára nem terjedt át az 1830-as felkelés. Különböző titkos és féltitkos értelmiségi szervezetek, amelyek a lengyel területek egyesítésére és a függetlenség kivívására törekedtek, azonban ezeken a lengyel területeken is szép számban tevékenykedtek. A párizsi emigrációval együttműködve ezek vezérkara 1846-ra újabb nagy felkelést készített elő. A porosz rendőrség közbelépése miatt azonban csak a galíciai összeesküvők kezdtek akcióba február közepén. Az osztrák hatóságok válasza erre az volt, hogy a feudális terhek eltörlésének ígéretével fellázították a parasztságot, és szembefordították őket a felkelés potenciális vezérkarával: a társadalmi szempontból konzervatív lengyel nemességgel. A cinikus taktika hatott: nemzeti felkelés helyett Galícián olyan, a középkori parasztlázadásokra emlékeztető jacquerie söpört végig, amely a helyi nemesek százainak életét követelte. Győzött viszont az általánosra tervezett felkelés Krakkóban, amely 1815 óta laza orosz-osztrák ellenőrzés mellett szabad városi státust élvezett, és a parasztokat már korábban felszabadították. Ám a lengyel területek Piemontjává ez a város, illetve a felkelés győzelme után kikiáltott Krakkói Köztársaság sem válha1 Le Prince Adam Czartoryski: Essai sur la diplomatic. Paris, 1864. 275. 2
