Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Sándor Iván: Papírváros (regényrészlet)
csak a kettőjük léptei oldották. Még néhány méter és meg kell állniuk. Belépve az állóképbe, részesei lettek a hagyomány születésének. A hatalom és a bölcsesség találkozása. Sötét bőrű rabszolgák siettek elő, két zsámolyt hoztak a számukra. A Császár és a Nászi beszélgettek. A feszültség olyan nagy volt, hogy a testek verítékének a szagát jobban lehetett érezni, mint az illatosítószerekét. Ok tudtak beszélni egymással. Az egy másik világ volt. Az egymással ütközetben lévő szavak még megértették egymást. A látvány az alexandriai mozaikra emlékeztette, amelyet ugyancsak az apjával együtt megtett úton látott. Egy csarnok burkolatának a részlete volt. Látott ilyen mozaikokat egymáshoz hajló alakokkal Korinthosban is, Szicíliában is. A töredék része is volt a többinek, amelyekből a burkolat kiformálódott, el is különült tőlük. Vagy csak most visszaemlékezve látom hasonlónak a találkozást? Ruben előtt abban a pillanatban, amikor az ezredessel — aki azonnal félreállt a négy kísérő katonát visszaparancsolva, amint elérték az oszlopsort - belépett a csarnokba, megjelent a múlt töredéke, de nem volt ideje töprengeni azon, hogy valóban így történt-e, mert a csarnok homályában feltárult egy ajtó, két széles pallosú, színes bőrű harcos lépett elő, mögöttük egy alacsony, bőrszíjakkal összefűzött öltözékű, sisakos ezredes. Ruben háttal állt a lépcsősornak, az arca homályban maradt. A behatoló fény éppen a Császár lábáig jutott el, így mindketten árnyékban látták a másik tekintetét. Ruben ettől védtelennek érezte magát. Nem kiszolgáltatottnak, ugyanis sem a katonák, sem a fehértógások nem tettek semmit, ami fenyegető lett volna. A Császár a távolba pillantott. Ruben azt érezte, hogy ugyanolyan távol van mindenkitől, mint tőle. Nem voltak elkezdett, befejezésre váró mondatok. Mintha nehéz terhet cipelne, lassan, meggörnyedve az egyik fehértógás öregember a Császárhoz lépett és a füléhez hajolt. Ruben számára nyilvánvaló volt, hogy az ő jelenlétére hívja fel a figyelmét. A Császár két lépést tett, látható lett az arca. Úgy néz rám, mintha mást várt volna, gondolta Ruben, nem, inkább, mint aki próbál emlékezni, de nem képes rá. A Császár tudta, hogy ő hívatta magához azt, aki előtte áll, de nem tudta, hogy miért. Ruben tudta, hogy ide kellett jönnie, de nem volt fogalma érkezése okáról. Belefáradva a kapcsolat megteremtésének kudarcába, mindketten elvonták tekintetüket. A tógás férfi figyelmezetette a Császárt, hogy aki előtte áll, annak a ga- lileai bölcsnek a fia, akitől elődei szívesen tanultak, mert nagy tapasztalatokkal rendelkezett a törvényhozó testületek munkájáról. A szenátusról? kérdezte a Császár mohón. Galileában Szanhedrin a testület neve. De amikor az öreg közbeszólt, a Császár már nem figyelt. A fehértógás ekkor Rubenhez lépett, megkérdezte, hogy mikor ülésezett a szeffonszi Szanhedrin. Nagyon régen. És a jeruzsálemi? Az is. És a többi? Váltakozva. A Császár elindult. A katonák is, a kísérete is. A lépcsősor alján nyergeitek. Az öreg azt mondta Rubennek, hogy a Császárnak sietnie kell, mert a dunai légiók fellázadtak, amiért a gótok támadásakor Rómában maradt, de nemsokára visszatér, s akkor szeretne megerősítést kapni a szenátustól. Ruben várjon. De hiszen a törvények hatástalanok, a Szanhedrmt nincs, aki 3
