Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Sándor Iván: Papírváros (regényrészlet)

összehívja, a szavakat senki nem hallja meg és szállásom sincs Rómában, gondolta Ruben. Értette az öreget, s úgy érezte, érti a Császárt is. Semmi kapcsolatot nem találtak egymással, a helyzet mégis ismerős volt.

A lovasok felsorakoztak a téren. A Császár nyeregbe szállt. Az ezredesek parancsokat kiáltoztak. Ruben három napig járta a várost. Nem jutott túl a Colosseum körüli utcákon. A templomokban aludt, a piacokon narancsot, fügét, ananászt habzsolt. A koldusok körülfogták, próbálták kirángatni a kezéből a gyümölcsöket. Nem különböztek a galileai koldusoktól, de mintha nem vették volna tudomásul, hogy a sorsuk az életük természetes állapota, nem hallgattak, nem bólintottak, nem a távolba meredve ültek az oszlopok tövében, hanem nyüzsögtek a tömegben, támadásba lendültek, csoportokba verődtek, a rimánkodásuk is fenyegetés volt. A lépcsők és az udvarok márványkockái fényesek, a templomok mozaikjai díszesek voltak, a katonák vértjein szikrázott a napfény. Mintha járt volna már mindenfelé, ahol ezekben a napokban megfordult, de nem Jehuda Hanaszival, akivel valóban járt néhány palotában, folyóparti villában és sétányon. Mintha a szavak és az arcok a különbségek ellenére is megegyeztek volna a Bét Seárimban, Szefforiszban vagy Galilea más városaiban megismert arcokkal és szavakkal. A nyelv hiába különbözött, a ruhák és a templomok hiába voltak másfélék, mégis mintha ugyanarról lett volna szó. Ruben örült annak, hogy a Császár elsietett. Semmit nem tudtam volna mondani neki. Ha tanultam valamit az apám megszámlálhatatlan tekercseinek végigolvasásával, akkor azt, hogy a törvények nélkülözhetetlenségétől elválaszthatatlan, hogy az elengedhetetlen törvények elengedhetetlenül betartásra kerüljenek. Csakhogy sehol sem találkoztam még igehirdetővel, aki látta az igék megtartását.

A lábát sebek borították. A szakálla megnőtt. Vajon kinek tartanak? Annak, aki vagyok? De ki vagyok a számukra? Egy idegen az idegenek között a hulladékkal teli sikátorokban. A negyedik napon már kóborló koldusnak nézték. Fenyegető szavakkal eltiltották, hogy a szentélyek lépcsőin vagy a villák kertjeiben aludjon. Sebhelyekkel borítva és megbékélve belenyugodott az elveszettségébe, nem törődve azzal, hogy kihez forduljon, merre induljon. Amikor már olyan tépett és mocskos volt a ruházata, lucskos a szakálla, mint a legöregebb szefforiszi koldusoknak, amikor már nyolcvan esztendősnek nézhették, holott alig volt több feleannyinál és a homlokán az őszülő göndör tincsek alatt olyan mély volt egy keresztbe futó árok, mintha kardcsapás nyomának forradása vagy a rabszolgákat érő ostorcsapás nyoma volna, a Tiberis partján, ahol a napfény felé fordítva arcát üldögélt, mellé telepedett egy férfi. Mintha találkozott volna már vele valamelyik templomlépcsőn hálva. Metszett arcvonások, éber tekintet. De hogy öreg vagy fiatal? Ruben a folyóba lógatva hűsítette égő lábát. A férfi úgy tett, mintha a vízben keresne valamit, de bizonyos volt benne, hogy őt figyeli. Eltávolodott. Visz- szapillantott. Ruben olyan törődött volt, hogy kiveszett belőle a félelemérzet is, az érdeklődés is. A víz mocskos volt, de őt elringatták a fények.

Ezen az éjszakán ott aludt a koldusokkal és a lézengőkkel a vízparton. Éjfélkor megöltek mellette egy öregembert. Nem kiáltott, álmában érték a késszúrások. Ruben felállt, elbotorkált, nem akart a halott mellett aludni. Arra nyitotta ki a szemét, hogy az ismeretlen férfi újra ott áll mellette. Mintha már jó ideje figyelte volna. Felsegítette. Elindultak a parton, kerül4