Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Sándor Iván: Papírváros (regényrészlet)

bőrű parancsnok tisztelegve fogadott, akárha az apját üdvözölné. A partra lépés óráiban is abban a múltban járt, amely az apja halála óta oly messzire került tóle. Ruben nem úgy érkezett meg Titus diadalívéhez, hogy akként pillantsa meg egy másik város nyüzsgését, aki valójában volt, nem idegen­ként jött zavarának és elhatalmasodó közönyének foglyaként, hanem mintha Jehuda Hanaszival érkezett volna. Kíváncsian és reménykedve. Az utazás a megértés útja lett, zarándoklás Rubentól Rubenig, az érzésektől a közönyig és vissza, attól a Rubentól, aki az apja minden szavát mérlegre téve kérdé­seket talált és feleleteket keresett, addig a Rubenig, aki nemcsak felhagyott a válaszok megtalálásának reményével, de elfelejtette már a saját kérdéseit is. A Via Appia kockakövein lépkedve a macskahordák, a koldusrajok, a fé­nyes hintók között, ugyanolyan elvadult arcokat látott, ugyanúgy gyanúval teli pillantások kísérték, mint Szefforiszban. Az ezredes is, a kísérő katonák is ugyanolyan tétovák voltak, mint ő, mintha azt is elfeledték volna, hogy kinek a színe elé kell vezessék. Az ivóvíz számára épült hatalmas vezeték kalauzolta. Mintha nem negyven-ötven kilométer hosszúak lettek volna a viaduktokra épített csövek, amelyek megtervezett lejtésben érték el a város szívét, hanem behálózták volna az egész félszigetet, a távoli földrészeket, s így nem is koszos, rozsda­marta csövek voltak, hanem — mindamellett, hogy egyes pontokon megsza­kadtak és máshol a csövek kőhalmokon hevertek - egy törekvés hagyomá­nyai, a fennmaradás tradíciójának jelképei, amelyek Róma poros, macska­ürülékkel ellepett kockakövein ugyanúgy jelen kívántak lenni, mint Szefforisz porladó utcáin a kézművesek emelte olajprések, a házakban az ujjnyi vízzel elrejtett agyagkorsók, modellizálva, hogy az élet a különbözősé­gekben is találkozik, bármilyen távol vannak egymástól a városok és a nyel­vek, a közös zsibongásban minden megérthetetlen kiáltás valami hasonlóról beszél, s Ruben, akinek számára, mióta a diadalív alatt áthaladt, szétfoszlott a múlt, most ugyanolyan elveszettnek érezte magát a templomlépcsőkról lezúdulok, a kapuk előtt kuporgok nyüzsgésében, mint akármelyik város utcáján, ahol járt. A vezeték a számára nem is a viaduktokon futott, hanem a múltból érkezett, ami akár az ő gyerekkora, akár másoknak a gyerekkora is lehetett, s mint egy történet kanyargóit az épületek, a lépcsősorok és a kapuk között. A szenátus épületének oszlopokkal koronázott lépcsősora árnyékban volt, de amikor felért a legfelső lépcsőre, a felhők szétoszlottak, a fény mint egy dárda az oszlopok közé suhant, megvilágítva az ürességet, amely nem volt néma, mert bár a csarnok terében senki sem volt, mégis mint egy iszap­ba ágyazódott víz alatti kagylóból, a zöld moszaterdőn át bugyborékolva árasztotta magából a csarnok mélye a belőle nyíló termek ajtóin kiszűrődő hangokat, mint Róma másik életének jeleit. A fény legutóbb is így tárta fel előttük a helyszínt. Jehuda Hanaszi könnyű lépésekkel indult el a csarnok felé, mint akinek van gyakorlata a színpadias lépésekben. Alexander Severus bársony lepellel takart heverőn pihent. Bal karját megtámasztva hátradőlt. Ruben úgy érezte, hogy a mes­ter, aki ezt a bordó, arany és kék színekben pompázó képet festette, az ala­kot, elrugaszkodva saját bizonytalan helyzetétől, tekintetének nyugalmával próbálta ellenpontozni. Ruben az apja mögött haladt. A zárt kompozíciót 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom