Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Lukácsy Sándor: Néhány mondat a zsarnokságról
átevez a vízen, s elkezdődik a temetés szertartása. Megmossák a holttestet, kenyeret törnek s fogyasztanak el áldozatként fölötte, a lány egy falatot a testvér szájába présel: az élet örök kellékei, víz, étel és csók búcsúztatják a halottat. A rendőrséget közben már riasztották. Hajsza és menekülés tölti ki a film nagyobb részét: változó színterein beláthatunk a kreóni társadalom mélységeibe. Antigoné lakásán házkutatást tartanak; közben az anya konyakkal kínálja a parancsnokot, és kedélyesen mutogatja neki lánya gyermekkori fényképeit. A menekülő pár egy szaunába kerül, álcázásul fürdőleplet ölt, pirosat a fiú, fehéret a lány, s míg alóla kiragyog szerelmük meztelensége, egy érdemjelekkel borított, egyenruhás töpszli nő vezényszavára pucér férfiak ereszkednek négykézláb, s kört formálva egymás altestét szagolgatják. Az üldöző pribékek és kutyáik közeledtére a két fiatal az utcára kényszerül, leplük elmaradt, csupasz testtel száguldanak a részvétlen autósok között, az önkény hatalmával immár csak puszta létüket szögezhetik szembe. Utolsó remény: egy templom, de részvétlen az is; a fiú dühödten rántja le az oltárterítőt, hogy befedje vele társnője pőreségét, krisztusi mozdulattal tárja ki a szentségház ajtaját, mely az Úr teste helyett a kufárság galambjait rejtegette, majd - miután a sekrestyében mindketten papruhába öltöztek - folyik a menekülés tovább, de mindhiába: Antigonét és a fiatal férfit elfogják az utcán. Minden elnyomó hatalom hivatalból retteg, s valahányszor ellenállást tapasztal, összeesküvésre gyanakszik. „A neveket! A neveket!” - üvöltik Antigoné kihallgatói, de a lány a hal ábráját rajzolja elébük, tengerről jött társának jelét, s egyszersmind a hallgatás szimbólumát. Ezután valami rendkívüli következik. Csak paradoxonnal tudom kifejezni: a film világtörténetének legszebb, legköltőibb kínzási jelenete. Semmi naturalizmus: a lányt forgószékbe ültetve megpörgetik, a kerekes széket nagy ívben körbe mozgatják, s e kettős forgás szédületében a néző az ütlegelőknek csak elmosódott alakjait látja, és a lány szép arcáról olvashatja le a gyötretés fokozatait: riadt csodálkozástól a tehetetlen összeomlásig. Segítőtársát különleges intézetbe zárták. A gyógybörtönben éppen zendülés van: az ápoltak kiköpik a pirulákat, egy nőt megerőszakolnak, rongyokból formált csecsemőalakkal tébolyult röplabdát játszanak. Bár torz és eszelős módon törnek ki emberi érzelmeik: sóvárgásuk a gyengédség és a gyermekség után, még mindig különbek fehérköpenyes kínzóiknál. Antigoné sorsa mélységesen megrendíti öccsét. Igyekszik rávenni apját megmentésére, de az a legfelső parancsra hivatkozik, és a kisujját sem ipoz- dítja leányáért. A fiú, eddig fegyelmezett katonatiszt, dacból, családi bosszúból lázadóvá lesz: halottakat temet; letartóztatják. Lázadása végleges és végletes. Amikor cellájában az apa szabadulást ígér neki, ha megtagadja tettét, a fiú a szemébe vágja: „Inkább leszek a társadalom ellensége, rendhagyó, excentrikus, terrorista, antiszociális és homoszexuális, inkább állat leszek!” - és keze használata nélkül, kutyaként nyalja ki az ételt a földre helyezett tányérból. Az elnyomás a végső pontra szorította az ellenállást: állati létbe az emberit. A megkínzott Antigonét a minisztertanács elé vezetik. Italt adnak neki, kapacitálják: ismerje el a fennálló társadalmi rendet, másként: cselekvőből 12
