Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Lukácsy Sándor: Néhány mondat a zsarnokságról

átevez a vízen, s elkezdődik a temetés szertartása. Megmossák a holttestet, kenyeret törnek s fogyasztanak el áldozatként fölötte, a lány egy falatot a testvér szájába présel: az élet örök kellékei, víz, étel és csók búcsúztatják a halottat. A rendőrséget közben már riasztották. Hajsza és menekülés tölti ki a film nagyobb részét: változó színterein beláthatunk a kreóni társadalom mélységeibe. Antigoné lakásán házkutatást tartanak; közben az anya ko­nyakkal kínálja a parancsnokot, és kedélyesen mutogatja neki lánya gyer­mekkori fényképeit. A menekülő pár egy szaunába kerül, álcázásul fürdő­leplet ölt, pirosat a fiú, fehéret a lány, s míg alóla kiragyog szerelmük mez­telensége, egy érdemjelekkel borított, egyenruhás töpszli nő vezényszavára pucér férfiak ereszkednek négykézláb, s kört formálva egymás altestét sza­golgatják. Az üldöző pribékek és kutyáik közeledtére a két fiatal az utcára kényszerül, leplük elmaradt, csupasz testtel száguldanak a részvétlen autó­sok között, az önkény hatalmával immár csak puszta létüket szögezhetik szembe. Utolsó remény: egy templom, de részvétlen az is; a fiú dühödten rántja le az oltárterítőt, hogy befedje vele társnője pőreségét, krisztusi moz­dulattal tárja ki a szentségház ajtaját, mely az Úr teste helyett a kufárság galambjait rejtegette, majd - miután a sekrestyében mindketten papruhába öltöztek - folyik a menekülés tovább, de mindhiába: Antigonét és a fiatal férfit elfogják az utcán. Minden elnyomó hatalom hivatalból retteg, s valahányszor ellenállást tapasztal, összeesküvésre gyanakszik. „A neveket! A neveket!” - üvöltik An­tigoné kihallgatói, de a lány a hal ábráját rajzolja elébük, tengerről jött tár­sának jelét, s egyszersmind a hallgatás szimbólumát. Ezután valami rendkí­vüli következik. Csak paradoxonnal tudom kifejezni: a film világtörténet­ének legszebb, legköltőibb kínzási jelenete. Semmi naturalizmus: a lányt forgószékbe ültetve megpörgetik, a kerekes széket nagy ívben körbe moz­gatják, s e kettős forgás szédületében a néző az ütlegelőknek csak elmosódott alakjait látja, és a lány szép arcáról olvashatja le a gyötretés fokozatait: riadt csodálkozástól a tehetetlen összeomlásig. Segítőtársát különleges intézetbe zárták. A gyógybörtönben éppen zen­dülés van: az ápoltak kiköpik a pirulákat, egy nőt megerőszakolnak, ron­gyokból formált csecsemőalakkal tébolyult röplabdát játszanak. Bár torz és eszelős módon törnek ki emberi érzelmeik: sóvárgásuk a gyengédség és a gyermekség után, még mindig különbek fehérköpenyes kínzóiknál. Antigoné sorsa mélységesen megrendíti öccsét. Igyekszik rávenni apját megmentésére, de az a legfelső parancsra hivatkozik, és a kisujját sem ipoz- dítja leányáért. A fiú, eddig fegyelmezett katonatiszt, dacból, családi bosszú­ból lázadóvá lesz: halottakat temet; letartóztatják. Lázadása végleges és végletes. Amikor cellájában az apa szabadulást ígér neki, ha megtagadja tettét, a fiú a szemébe vágja: „Inkább leszek a társadalom ellensége, rendha­gyó, excentrikus, terrorista, antiszociális és homoszexuális, inkább állat le­szek!” - és keze használata nélkül, kutyaként nyalja ki az ételt a földre he­lyezett tányérból. Az elnyomás a végső pontra szorította az ellenállást: állati létbe az emberit. A megkínzott Antigonét a minisztertanács elé vezetik. Italt adnak neki, kapacitálják: ismerje el a fennálló társadalmi rendet, másként: cselekvőből 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom