Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Lukácsy Sándor: Néhány mondat a zsarnokságról
váljék együttműködővé. A lány gombostűt pillant meg őrének kabáthajtókájában, kihúzza, és összevert talpa sebeiből a gennyet tisztogatja vele. Már csak a Jeanne d’Arc-i jelenet van hátra: az elrettentő köztéri kivégzés, szájtáti nézők közönyös gyűrűjében. Kettős kivégzés: a tengerről jött fiú, akinek sikerült a fegykórházból megszöknie, Antigonéhoz rohan, s a géppisztoly együtt végez velük. A miniszterek voyeur izgalommal nézik az ablakból a jelenetet, s unszolásukra az apa sem marad ki az erotikus gyönyörből. Állati végső pont ez is: a züllöttségé, a hatalmi csúcson. A zsarnoki elnyomás ellen kezdettől fogva tekintélyes irodalom tiltakozik. Sokáig csak a személyt, a zsarnokot veszi célba. Nérót Tacitus. Kölcsey versének a címe is: Zsarnok. „Átok legyen emlékeden, vad zsarnok! káromkodjék a magyar, midőn nevedet említi, és pökjék sírodra!” — írja Bölöni Farkas Sándor. Magának a zsarnokságnak szerkezetét a világirodalomban Montaigne barátja, La Boétie, az Önkéntes szolgaság szerzője, nálunk Teleki László, a Kegyenc írója mutatja be először: nemcsak a cézári kény s a „kegyetlenül nyomott nép” alkotja elemeit, hanem a megvásárolhatóság és a talpnyalás is, „rima hitves, kerítő férj”. Petőfi megteremti a magyar irodalom unikum szavát: szolgazsarnok; nincs elnyomó engedelmes elnyomott nélkül; „a zsarnok s a szolgaiélek, E kettő az én ellenem...” Liliana Cavani filmje 1969-ben készült. Magában hordja a megelőző év kontesztációs mozgalmainak szellemét, pribékjeinek dübörgő csizmái a fasiszta razziákat visszhangozzák, a mű érvénye és mondanivalója mégsem korlátozódik ilyen vagy olyan történelmi helyzetre s égtájra: a zsarnokság egyetemes modelljét jeleníti meg, s amikor az Orwellek már csak lábjegyzetbe fognak szorulni, ezt a filmet még tanítani lehet és kell. Rendezője s egyszersmind írója tisztában van az önkényuralom szolgazsarnoki természetrajzával. Az utcát alacsony kameraállásból fényképezteti: csak a hullákat átlépő lábakat látni; s ha följebb emelkedik a kamera, a közöny üres arcait pásztázza. A terror vetése cinizmust és gyávaságot növeszt, a zsarnokság az engedelmes lábak és bólintó fejek lomha kegyéből él, s nem tűr meg emberi értéket maga körül. Szophoklész Antigonéja az istenek parancsával igazolja tettét, de az antik tragédia is az emberi értékek védelmében emelt szót, ezért került éppen ebbe a műbe a halhatatlan kórus: „Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” A film Antigonéja laicizált hősnő: isteni rendelés helyett az autonóm erkölcs szavára hallgat. Méltó társa az ismeretlen ifjú, akit a tenger örök hulláma hozott a bűnös városba, más elv, másféle princípium képviselőjét, akinek nyelvét a városlakók s az emberiség még nem beszélik. Ez az ifjú Krisztus-arcot visel. A társadalom, mely ellen lázad, egyszerre Kreón és Kajafás társadalma; az értékek, melyeket a film fegyvertelen merénylői védelmeznek, egyetemes értékek: az antik és a keresztény kultúra együtt hozta őket létre. Irodalomban és művészetben ritkább, mint gondolnék, a két szféra jelképeinek összekapcsolása. A vén cigány költőjénél találjuk meg, a bűnös Káin, s a bűnhődő Prométheusz strófájában, és megtaláljuk Cavaninál. Filmje mélységesen antik: a temetés szertartása pogány; mélységesen keresztény: a zsarnokellenesség princípiumát a krisztusi jelkép, a hal 13
