Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Fried István: Kalandregény - versben (Faludy György: Vitorlán Kekovába)

Tovább utaztunk. Felszállás után mellettünk vulkán. Kráterén sűrű gomolygó füst. Nem zöld mint a Vezúv, hanem kopasz, barbár és gyönyörű.

(Itt három, önmagában egymástól idegen, összességében azonban egymás jelentését továbbrétegzó' jelző' figyelmeztet: verset, emelkedettebb /költői/ beszédet olvasunk.)

Máskor a megtett út ürügyén szolgál a költó' leírással, az „olykor” és a „máskor” jelzi az idó' múlását és távolságot, hogy a paraguayi kirándulás időutazássá váljék. Az eró'teljes megszerkesztettség okozza talán, hogy költó'nk még ott is racionális magyarázatra igyekszik lelni, még ott sem engedi át magát a képzelgésnek, ennek következtében még ott is értelmez, ahol a költó'i „ anyagból” esetleg merészebb fordulatra is telne. Néhány megrendítő' metaforája azonban itt mindenképpen említést érdemel:

S a napfény mint szédítő altatószer vagy láthatatlan száz szúnyog csípése, s a szürke árnyék, az irgalom selyme, a megnyugvás, az élet eltűnése;

Ugyanennek a versnek (a költőnk 1957-es esztendő eseménytörténetében tallóz) más helyén mértéktartó impresszionizmusa fékezi a retorizáltságot, illetve csupán színekkel festi föl a teret, amelynek helyi és történelmi jelentősége lesz. A helyi vonatkozások a visszafogott megörökítés szolgálatában állnak, a történelmi megidézés különféle idők egymásba érését jelzi. A hangsúlyozottan személyes jelenlét az emberélet történeti dimenzióira figyelmeztet, amely idegen tájakba is önmagát látja bele, a maga képzőművészeti „iskolázottsága” szerint számol be a táj színvilágáról. Ekképpen ugyan nem kimondva, szinte csak a sorok között félénken megbújva, távoli kultúrák, világérzékelések együttlátása fakaszt költészetet, amelybe a hangsúlyozottan európai gondolkodás racionalizmusa tör be. Vajon a távolságtartás magatartása formálódik a szövegben? Vagy illúziótlanítás lenne a szerzó' vélt célja? Aligha dönthető el; képzeletnek és tapasztalathoz kötöttnek vitaszöveggé alakítása egy extrém léthelyzet (az emigráció) különösségeihez szolgáltat adalékokat. Az idegen táj, a magyar történelem és a gyermekkor azonban nem egy vízió részeiként jelennek meg, részint lehetőségként vetődik föl kapcsolatuk, részint egy rendező elme szerkesztői tevékenységének eredményeképpen. Ez utóbbi az, amelynek során a Faludy más verseire jellemző költőiség kárt szenved (megtörni látszik a verssorok dinamizmusa), ugyanakkor éppen ez a fajta kijózanítás szab határt a képzelgésnek:

A víztükör simán és halványkéken feszült, távolabb bizonytalan zölddel vegyült, még messzebb sárga s bíbor pára lebegett rajta. Szem köziről a hegység mérgeszöld és egyenletes homálya — hol láttam ezt? A Balaton nem ily szép, ily vad s ily tarka, - de kilencszáz éve ilyen lehetett, mikor I. András király Szárszónál (nem volt még) elérte.

De akkortájt még semmiképp nem éltem és nem hiszek a lélekvándorlásban.

Halványkék volt s lágy, nem vad és tarka, mikor öt évesen először láttam.

A pontos beszédre törekvő költő, aki zárójeles és közbevetett megjegyzéseivel az európai racionalizmus hagyományát is közvetíteni igyekszik, azonban nem hagyja feloldatlanul az általa körvonalazott látszólagos ellentmondást: a „józan ész” diktálta tényszerűség mégsem bírhatja le egészen a fantáziát, legalább a nem kevésbé messzi gyermekkor tanúskodik