Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Fried István: Kalandregény - versben (Faludy György: Vitorlán Kekovába)
a politikát se hagyjátok üres locsogásnál alább, s jegyezzétek meg a reklámot, az áruk sírfeliratát. Amit Faludy György megállapít, nem más, minthogy minden csak szimulálás, még (pót)cselekvésnek is alig nevezhető, a messzibe vezető turistautakat, a világ „ IBUSZ”-os megismerését a TV-nézés „szimulálja”, a zenehallgatás vagy a mozi (film) helyett a nézőre- hallgatóra zúduló hang/zaj, illetőleg látvány áradása hiteti el, hogy „művészetet” hall-lát. A reklámok pedig, amelyek immár mindenütt megjelennek, sportközvetítéseket éppen úgy megszakítva, mint koncerteket vagy televíziós játékokat, a memento móri funkciójába jutnak e szerint a vers szerint, sírfeliratként egy magát élvezőnek minősítő társadalom emblémái, az „et in Arcadia ego” tragikomikus változatát megteremtve. A kötet második részében egy verses önéletrajz részleteit kapjuk, egy-egy valamely okból jeles évszámhoz kapcsolva, történelmet, művelődéstörténetet, politikát, személyes sorsot egybejátszatva. Akár verses anekdota-füzérnek nevezhetnők ezt a pittoreszk elemekben szerfölött gazdag versfüzért, ha az anekdotikus előadást (Dobos István kitűnő' könyvének igyekezete ellenére) nem kísérné némi gyanú. De nevezhetnők verses fejlődésregénynek, még inkább nevelődési regénynek, hiszen beavatásokról is megemlékezik költőnk. Annyi bizonyos, hogy műfaji besorolása már csak azért is kétséges, mert a leginkább a verses regény sajátosságai figyelhetők meg Faludy Györgynek ebben a sorozatában, márpedig ezt a műfajt a reflexió és az önmagára való reflexió érzékletes jelenléte jellemzi. A költő bizonyos időbeli távolságból lát rá élete fordulóira, ilyen módon krónikás és értelmező egy személyiségnek változásait, kis és nagy világ egymást tükrözhetik. Aligha dönthető el, kortörténetet ír-e a költő, vagy életébe pillant-e vissza, bár többnyire ez utóbbié a vezető szólam. Kiváltképpen feltűnő, hogy az egyes versepizódokban mennyi a párbeszédes rész, mintha a köznapok apró eseményeit változatlan formában emelné az elbeszélésbe vagy a leírásba Faludy György, s ezzel párhuzamosan mintha a sugallt (?) hitelesség kedvéért vissza szeretné szorítani a szonettjeiben található dallamosságot. Talán ebből vezethetjük le, hogy az élettöredékek önmagukban zárt egységekként hatnak, az események üteme lényegesen lassabb, mint a szonetteké (és ennek nem kizárólag terjedelmi okai lehetnek), az anekdotákban oly fontos zárlat előkészítése során kitérőket, az eseménymenetbe csak lazán illeszkedő részleteket lelünk. Mintha az emlékező poéta önnön múltját leltározná, és előadásával jelezné, a sok részletben melyik a nagyon, melyik a kevésbé fontos, és melyik a lényegtelen, ám ezek a legutóbbiak is néhány szó erejéig említést érdemelnek. A szonettekre általában jellemző retorizáltság, kiváltképpen az ott és egyéb rövidebb versekben fel-feltetsző ódaiság ezekben a jambikus (hol rímtelen, hol nagyrészt keresztrí- mes) versekben kiszorulni látszik, a köznapi versbeszéd követel magának helyet, és az igen sűrű áthajlások szinte a „költőiség” ellen hatnak. Ha nem lennének versbe tördelve, akár prózai elbeszélésként is olvashatók volnának: „A Népszava kocsiján utaztunk le a Balatonra, szép, de nem meleg napon, május elején. Alföldi, a legjobbik sofőrünk vezetett.” S bár ehhez hasonló sorokat bőséggel idézhetünk, mégsem pusztán a metrum kölcsönzi a versszerűséget ennek az önéletírásnak. Az alulretorizáltság is csupán részleges magyarázata lehet a(z epikai) hitel igényének eleget tenni akaró költői törekvésnek. Már nem annyira olcsó kibúvó a válaszadás kötelezettsége alól az első pillantásra keveset mondó kijelentés: vers az, amit versként olvas valaki, illetőleg, amit egy periódusban versként fogadnak el. Az viszonylag elfogadhatónak tetszik, hogy Faludy György verseskötetét a költő olvasói versként olvassák, ezáltal egy periódus nem csekély számú verskötetvásárlója valóban versként fogadja el az önéletrajzi ciklust. Az már problematikusabbnak tetszhet: melyek ennek a fajta versszerűségnek kritériumai? Hogy megszerkesztettségről számot lehet adni, nemigen kétséges. Hiszen a történetek olyan visszaemlékezések, meg- idézések, amelyek egy mindent, de legalább is nagyon sokat tudó narrátor megbízható információiból tevődnek össze, még ott is, ahol egy külső szemlélő reakciói tűnnek eló', a narrátor biztonsággal tájékoztat. A leírások, környezetrajzok szűkszavúak, majdnem „funkcionálisak”, szinte csak az átvezetést szolgálják, a tér és az idő" érzékeltetését: 94
